ÁLMOKBÓL VALÓSÁG

Interjú magammal

Melba (Kávészünet): Szivárvány a felszín alatt c. bejegyzéséhez

http://melba.blogger.hu/2011/10/21/szinvallas-a-felszin-alatt

Köszönöm a meghívást, én ugyan nem szeretem a kávét, de egy tea, egy forró csoki, vagy egy kóla mellett most olyan dolgokat mesélek magamról, amelyekről nem sokan tudnak, kicsit más formában, és több mondatban, mint a játék kéri, de ez biztosan nem baj. Talán lesz majd rá alkalom, amikor itt Ibizán, a sziget számos tengerre néző cafetériája közül az egyikben viszonozhatom ezt a kedves meghívást.

Az ezredforduló után vitt a sorsom az írás felé. Újságírós időszakomban és a szociológiai kutatásaimnál nagyon szerettem interjúkat készíteni. Tervezek ide a blogba is egy interjú sorozatot, amihez az internet lesz majd a segítségemre, lévén nem vagyok Magyarországon, és melba játékának eleget téve, az első interjút magammal készítem. Bár nyitott könyv voltam/vagyok az interneten, talán lesz néhány olyan információ mégis, amit sokan nem tudnak rólam.

Szerinted meghatározza az ember életét az, ahová születik?

Egy palóc paraszti családba születtem egy mátraaljai faluba, ahol többé-kevésbé 48 évig éltem, leszámítva a kollégiumi éveket, és egy rövid parádi időszakot. 50 évesen bizonyítottnak látszik, hogy az ember életét meghatározzák a körülmények, ahová születik. Nálam így volt, viszont azt is megértettem, hogy én választottam, hogy ideszületek, mert ebben a környezetben kellett valamit megtanulnom. 1994-től másként kezdtem el gondolkodni, nagy segítségemre lett ebben a számmisztika, és számos „ezoterikus tudomány”, hogy az önismeretem fejlődhessen, és az életemnek más irányt adjak, amit meg is tettem.

Mit gondolsz arról, hogy a magyar embereknek a különböző szenvedésfajták mennyire segítették a fejlődésüket, és látsz-e változást?

Sokszor hallottam, olvastam, hogy a magyar embernek sokat kell szenvedni, aminek lehet, hogy nagyon régi oka van, ám az is igaz, hogy mindenki a saját életének a kovácsa. Az én szlogenem: „Semmi sem történik véletlenül” minden téren bizonyítottá vált az életemben. Számos szenvedésfajtát megéltem, mint a legtöbb magyar, volt, amelyikből tanultam, volt, amelyiket elszenvedve más emberré váltam, fejlődtem, s az is biztos, hogy az én döntéseim, viselkedésem vezettek oda, hogy ezeket megéljem, mert ez karmikus volt.

A szenvedést én két nagy csoportra osztottam, a fizikai és a lelki szenvedésre. A fizikai szenvedésről most nem írok, inkább a lelkit emelném ki, mert abban volt részem elég rendesen. Csak néhány szenvedésfajta, amiket áldozatként éltem meg, és ami engem segített más emberré tenni: igazságtalanság, megalázás, kihasználás, tiszteletlenség, meg nem becsülés, lenézés, semmibevevés, megfélemlítés, kegyetlenség, irigység, hazugság, hatalmaskodás, féltékenység, stb. Sokszor megéltem néhányat, amire megértettem, és megtanultam, hogy másképp kell egy helyzetet kezelni. S pont egy könyv segített, melyet szintén 1994-ben olvastam, ha jól emlékszem. A mennyei prófécia, amelynek felismeréseit alaptörvényként kezdtem el alkalmazni az életemben. Az első az volt: Nincsenek véletlenek…

Úgy gondolom, hogy nagyon sok ember nőtt így fel, és élte az életét, elszenvedve a különböző dolgokat, s mindenki maga dönt arról, hogy változtat az életén, vagy pedig benne marad a drámák játszmájában. Nem könnyű felismerni, elfogadni, kilépni belőle, de meg lehet tenni. Úgy látom, hogy mostanság egyre több ember látja meg ezeket a dolgokat, s remélem, hogy bármilyen nehéz időket is élünk, az élet majd jobbra fog fordulni.

Mikor határoztad el, hogy az álmaidat meg fogod valósítani?

Már a kilencvenes évek második felében éreztem, hogy változtatnom kell, de az én elnyomott, szenvedő énemnek számos falat, gátat kellett ledöntenie, ameddig ki mertem lépni a fényre. Emlékszem 1998-ban rendeztem az első nemzetközi rendezvényemet, mindent leszerveztem, de azt mondtam, csak ne kelljen mondanom semmit. Aztán a konferanszié csak odacitált a közönség elé, én meg zavaromban meg sem tudtam szólalni. Ekkor határoztam el, hogy bármennyire is utálok kiállni, ezt is meg kell tanulni. Kényszerítettem magam, és onnantól kezdve több rendezvényemet magam is konferáltam le. Tudtam, hogy nem ez az utam, de bátorságot, erőt merítettem belőle, és ki mertem állni innentől kezdve minden fórumon, és kezdtem határozottá, függetlenné, bátorrá, céltudatossá válni. Persze, ameddig el tudtak nyomni, addig egy szegény én voltam, amikor azonban kiléptem a fényre, akkor meg az irigységgel, a rosszakarattal, a furkálódásokkal, a különböző bántásokkal kellett szembesülni. Ez is életfeladat, amit meg kell tanulni kezelni. Mind a közéletben, mind itt az interneten vannak, lesznek, akik máshogyan látnak, mint én magamat. S ez így van jól, hiszen az egyensúlyhoz kell mind a két féle vélemény.

Nekem nem volt boldog gyerekkorom és boldog házasságom sem. Sok minden kimaradt az életemből. 2004-ben, az egyik főiskolai konzultáción, talán művelődésszociológiából, képeket nézegettünk, ahol a tanárnő járt. Majd hasonlóképpen nézegettünk a Világturizmus órán is. Számos filmem lett országokról, kultúrákról. Az interneten is nézegettem, olvasgattam róluk, és elképzeltem ott magamat. 2004-ben hangosan ki is mondtam, hogy én is utazni akarok, világot látni, megismerni más embereket. Ekkor én még nem is hallottam a Titokról, de a vonzás törvényét innentől kezdve már napi rendszerességgel alkalmaztam. A lehetőségek pedig jöttek, és én éltem velük. 2006-tól 2009-ig 17 országba jutottam el, igaz, néhányon csak keresztülautóztam, és most egy paradicsomi szigeten élek. Sosem volt pénzem, mégis belevágtam, és megláttam a lehetőségeket. Nem úgy mondom, hogy bepótoltam dolgokat, hanem negyven után éltem meg őket. Amik nem olyanok persze, mintha 20 évesen éltem volna meg őket, de olyan élmények, amelyekre szükségem volt. Ibiza szigetében húszévesen biztos, hogy én is a „buli szigetet” látnám. Most 50 évesen azonban már nem azt látom. Hanem a sziget természeti szépségeit, titokzatosságát, a nyugalmat, a harmóniát, a számos nációt, a világot kicsiben, ahol minden van. Az élet, a változtatás, az újrakezdés nehéz, mint sok bejegyzésemből is kitűnik, néha majdnem fel is adom, de erős lett a hitem, és nagy lett a kitartásom és a türelmem is, és ahhoz, hogy elérjünk álmaink megvalósulását szükség van mindre és egy nagy adag bátorságra is, és persze a döntés meglépésére.

Milyen embernek tartod magad?

Sok jelzőt fel lehet itt sorolni. Az biztos, hogy kegyetlenül őszinte vagyok, általában mindenkit szembesítek dolgokkal, s ezen sokan meg is bántódnak. A többségük később ezt megköszöni. Megbízható vagyok. Én, ha azt mondtam, hogy … - az mindig úgy is volt, rám mindig lehetett és lehet alapozni, s ezt sokan ki is használták. Segítőkész vagyok, önzetlen, talán túlságosan is. Mindig előbbre volt a köz érdeke, mint a sajátomé, aztán mikor kicsit többet kezdtem törődni magammal, mások másként kezdtek látni. Ez is jól van, így legalább én is megláttam, hogy kik voltak azok, akik csak tettették a barátságot, és kihasználtak. Erős az empátiám, és ennek nagyon örülök, számos ember nyílik meg nekem és meséli el az életét, tudok meghallgatni, másokra figyelni, és ha késztetésem van, akkor tanácsokat is szoktam adni, ami persze mindig egy lehetőség, ami esetleg elgondolkoztatja, mérlegelésre készteti azt, aki kapja. Tisztességes és becsületes vagyok, nem tudok hazudni, de azt is megtanultam, hogy általános igazság nincs, mindenkinek a maga igaza az igaz. Amit én igaznak látok, azt lehet, hogy a másik nem úgy látja. Ezt el kell fogadni, ami nem mindig könnyű. Totális reálból - erős racionalista gondolkodásmóddal és logikával – váltam humánná, és most már az ösztöneimre hallgatok inkább. Figyelem a szívem szavát, de nem zártam ki a logikámat sem, azzal is megvizsgálok mindent. Hűséges, bátor, lelkiismeretes, lelkes, igazságos, szorgalmas, - dolgos, ahogy a spanyolok jellemeznek -, és alapvetően kedves vagyok.

Nekem is vannak hibáim, mint mindenkinek. Olykor akaratos vagyok, elégedetlen, maximalista, sokszor nehéz fejű, mert nehezen értek meg valamit, vagy nehezen fogadok el. Előfordul, hogy nehezen tolerálok néhány helyzetet, s olyan is, amikor a figyelmem nem oda irányul, ahová kellene.  S sajnos nem vagyok elég vidám, nincs jó humorérzékem, és nem tudok igazán ellazulni sem. De pici korom óta tudok örülni minden kis dolognak, amit kaptam, még ha az csak jó szó is.

Általában beismerem, ha valamit hibázok, vagy megbántok valakit. Könnyen tudok már bocsánatot kérni, de megbocsátani is.

Szerinted mi a boldogság?

Eszembe jutott, mikor 2006-ban a legelső blogomban én is boncolgattam ezt, ám az már nincs meg, ha csak a könyvembe nem került bele, már nem emlékszem.

Számomra a boldogság a szeretetnél, az örömnél kezdődik. Nem igazán ismertem meg a szeretetet sem gyerekként a családomban, sem pedig a házasságomban. Voltak boldog pillanataim, mert nagyon tudtam örülni minden kis semmiségnek is. Aztán megtanultam szeretetet adni, kimutatni és most már elfogadni is. Amikor ezek valamilyen formája megnyilvánul, én akkor vagyok igazán boldog. Ez lehet családi szinten, szerelmi szinten, baráti szinten, ismerősi vagy épp egy ismeretlennel való szituációban. Akkor vagyok igazán boldog, ha szeretetet adhatok, és most már néha kapok is.

Köszönöm, hogy közöttetek lehettem.