Ezt most jól megfogalmaztam, pedig csak a három szót akartam együtt látni, harmónia, igazság, bölcsesség...

Ma reggel úgy keltem fel, hogy a belső békémmel fogok törődni, és figyelek a hangokra, jelekre.

Elolvastam a második regényem végét, mert este már nem volt erőm. Most van egy pályázati elbírálás alatt, és folyamatosan kerülnek ki részletek azokból a regényekből, akik az első körön túl jutnak. Nem tudom, hogy vajon sikerül-e, majd elválik. A gondom az, hogy 2010-ben kezdtem el írni, és ott még sokkal vontatottabb, talán erőltetettebb az írásom, mint, amit már tavaly írtam. Az eltelt két évben sokat tanultam az írásról is. S ha csak az elejéből ítélnek, akkor még én is másképp látom a könyvet a többi írásnál megjelent kritikák fényében. Már javítottam nem is keveset. A lényeg azonban az, hogy a végén sírtam a saját könyvemet olvasva. Mind a két regényem 2012. december 21-én zárul és várja a folytatást. Addig azonban nem kezdem el a folytatást egyik esetében sem, ameddig nem látom, hogy van rá igény. Mivel az első regényt csak kevesen vették meg e-könyvként, most már nyomtatott formában is kapható ugyan, ám semmi érdeklődés nincs. A másikat pedig lehet, hogy darabokra szedik, ami nem is baj, mert abból is tanulok.

A könyvem olvasása után két másik írást is elolvastam, aminek épp ma jött el a ideje. Február 11-e van, és a 11 nekem mindig mesterszám és szerencseszám is egyben, hiszen a nevem és a születési dátumom is tartalmazza ezt a mesterszámot.

S ma lejár a mobilnetem is, s mivel 5 napig nem használtam maradt néhány megabájt, és a youtubon hallgatok meditációs, frekvencia emelő zenét, s közben elolvastam a két írást. Olyan szinten emelkedett meg nemcsak a hangulatom, kedvem, energiám, életerőm, hogy azt magam is alig hiszem el, de a zene mindig hatással volt rám, s persze sok rockos dalt is meghallgattam közben.

A harmónia nagyon fontos, és most, februárban erős energiák jönnek, amiket hagyni kell, hogy beépüljenek. Érezhetünk fájdalmat, én is érzek, néha megmagyarázhatatlanul is, ám el is múlik. Ma azt mondtam, hogy nem akarok semmit, csak hagyom, hogy jöjjön az energia, jöjjön információ, jöjjenek jelek, és békét fogok érezni, és szeretetet....

Az igazság az, hogy nagyon sok mindent elengedtem, s van bennem egy adag türelmetlenség, hogy ha már lementem nullára, akkor már alakulhatnának a dolgaim. Vajon alakultak? Természetesen igen.

Nehéz volt átállni Ibiza után, hiszen a lelkem, szívem egy része még ott van, bár a testem már Magyarországon, s ha nem is úgy alakultak a dolgok, mint mikor odamentünk nagy reményekkel, azért még semmi sincs feladva.

Olvastam egy cikket arról is, hogy valaki 50-en felül vágott neki a világnak. Neki összejött, mert ismerte a nyelvet. Tehát nem voltam egyedül, de az is igaz, nem mindenkinek sikerül,  nálam a nyelv nem tudása volt a fő gond, s azt is nehéz volt elfogadni, hogy nekem ez nem is fog menni. Mondhatnak, amit akarnak, ez nem tehetetlenség, ez sajnos valamilyen olyan blokk, amit nem tudok, nem tudtam feloldani. Én közegbe mentem, mert azt gondoltam, hogy ha tanfolyamokon és magamtól nem ment, ha emberek között leszek, rákényszerítve, és ottani nyelviskolába járva, akkor menni fog. Hát még így sem megy. Ha 4 év alatt nem jött össze, akkor nem is fog, és ezt nehéz elfogadni. A nyelvről sokat tudok, alapfokot biztosan megtudnám csinálni, ám a szövegértésem, amikor beszélnek, az nem megy. Persze, ha lassabban beszélnek, azért többet megértek.Írni viszont szótárral már bármit meg tudok és simán tudom javítani a fordítók hibáit, mert észre veszem őket... :)

Bölcsebb lettem, a harmónia valamilyen szinten való megélése pedig még bölcsebbé tesz. A zenéket hallgatva lepergett előttem néhány úgynevezett szerepem életem során.

Milyen voltam anyának? Milyen voltam feleségnek, szeretőnek, nőnek, munkatársnak, embernek? Kihoztam-e magamból azt, amiket lehetett.

Mindenkinek vannak előnyei, hátrányai, jó és rossz tulajdonságai. Nekem elég jó volt az önkritikám mindig, és a legnagyobb gondom még ma is - az önbizalomhiány. S ez az álláskeresésdi nem tesz jót az amúgy is labilis önbizalmamnak. Ma azt mondtam, nem nézek meg egy álláshirdetést sem, nem küldök el egyet sem, és nem érdekel, hogy mi lesz. Van benn kb. 15 álláspályázat még, amelyik bejöhet, egy napon nem fog múlni...

Szóval úgy érzem, hogy jó voltam anyának, és sok kortársa a gyerekeimnek is velem beszélte meg a dolgait, és nem egy gyerek mondta nekem azt, hogy "de kár, hogy nem én vagyok az anyja". A gyerekeimből a rossz házasságom ellenére jó emberek váltak, s persze nekik is megvannak a jó és rossz tulajdonságaik, azokat azonban saját maguknak kell már kezelniük, hiszen felnőttek, én már csak szeretni akarom őket.

Feleségnek a férjem szerint csapnivaló voltam, s szerinte nőnek és szeretőnek is. Talán ez ásta alá az önbizalmamat igazán. Mikor elváltunk rájöttem, hogy semmiben sem volt igaza. De évekbe telt míg leromboltam azokat a falakat, amiket magam köré építettem, főleg gátlásokból, félelmekből. Amikor kezdett előjönni a valódi énem, másképp láttam a világot, és az emberek is másképp kezdtek hozzám viszonyulni. Az emberek  nagyobb többségének egyfajta lámpás lettem, akiben azt látták, hogy megvalósított olyan dolgokat, amikről ők csak álmodoztak, és a legnehezebb helyzetekből is talpra állt. Most is sokan figyelik, hogy a jelenlegi helyzetemből hogy állok talpra. Fogok, ebben biztos vagyok, még nem látom a módját, de tudom, hogy most is okkal történik az a helyzet, amiben vagyok.

A tanok azt mondják, hogy el kell engedni mindent, ami a kényelmes életünk része volt, hát én megtettem, elég példaértékűen, s hogy úgy érzem, egy helyben járok, ez nem igazán van így. A helybenjárás csak azt jelenti, hogy még nem találtam munkát, de az életem attól ugyanúgy megy, és minden nehézség ellenére is itt vagyok, élek, írok, alkotok, teszem a dolgomat. :)

Ha mérleget akarok vonni, hogy embernek milyen vagyok? Azt másként látja mindenki. Biztos, hogy négy csoportra lehet őket osztani, mert lesz, aki szurkol nekem, együtt éli meg velem a mindennapokat - főleg, ha olvassa a blogomat. Lesz, akik minden jelenlegi helyzetem ellenére irigykedik, haragot ébreszt benne, hogy mégis itt vagyok. Lesznek, akik közömbösek, nem  érdekli őket, mi lesz velem, és lesznek, akik azt kívánják, hogy csak rossz jöjjön az életembe. Utóbbi már nem az irigyek csoportja, hanem a rosszakaróké, mert bizony az emberek között ilyenek is vannak, s el kell fogadni, hogy egyre többen.