Felpörögtek a napok és az események a életemben... végre.

Munka, hivatás vagy karrier? A kérdés szerintem sok embert érint, és az is biztos, hogy emberenként másként gondol erre a három dologra mindenki.

A fiatalok karriert akarnak, ők már ebbe a milljőbe születtek bele, de pl. én, aki a szocializmusban születtem, ott is nőttem fel, s aki már elmúlt 52 éves, sok munka és egyéb tapasztalattal a háta mögött, én már nem akarok karriert. Az én álmom annyi, hogy szeretném azt csinálni, ami az álmom, a hobbim, és abból megélni, ám valahogy ez nem működik - egyelőre. Karriert én már nem tudnék és nem is akarok befutni. Nem vágyom nagy pozíciókba, sajnos a mai világban az van, hogy a szegény ember csak a keserves munkájával megkeresett jövedelméből tud megélni, mert én megélnék az írásból is, de az nem megy... még...

Ha MLM-esek olvassák ezt az írást, üzenem, hogy a véleményem nem változott, azt akkor sem csinálnám, ha éheznék. Nem az én világom, ne is keressetek meg vele!

A munkakeresés ahogy nézegettem a neten, lassan egy életformává vált Magyarországon is. Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, de még az első 10 év munkaviszonyomra is, abban az időben nem voltak munkanélküliek, akinek nem volt munkája, azt büntették, és KMK (Közveszélyes Munkakerülő) címmel is felruházták. Ekkorát változott a világ, aminek nyilván az ipari fejlődés is oka részben, hiszen kevesebb munkáskézre van szükség, egyre több mindent gépekkel oldanak meg, csak az a baj, hogy az előállított termékeket azonban meg kellene venni valakinek. A fősulin tanultunk arról is, hogy Magyarország is majmolja majd ebben is Amerikát, hogy itt is létrejöjjön a fogyasztói társadalom. Azóta eltelt 12 év, és bizony itt tartunk.Fogasztói társadalom, ahol nincs elég termelés ráadásul, mert még azt is külföldről hozzuk be, amit korábban mindig előállítottak Magyarországon, és nincs elég jövedelemmel rendelkező kereslet sem.

Sokan évek óta nem találnak munkát, sokan külföldre mennek és cselédként, pincékben lakva kezdik idegenben az életüket, mert azt elmondhatom, hogy nem fenékig tejfel a külföldön élés sem, főleg, ha valaki pénz és nyelvtudás nélkül vág neki a világnak.

Már írtam, hogy engem is mennyire megviselt a számos vissza nem jelzés az álláspályázatoknál, s akik évek alatt sem találnak munkát, azoknál is, s valójában nálam is átértékelődött sok minden, hiszen Spanyolországban sem találtam munkát, ha akadt is két évig munkám, arra sem jelentettek be.

Amikor úgy döntöttem, hogy nem érdekel, hogy lesz-e munkám, még azon a napon kaptam egy emailt, amit egy állásinterjú követett, s már a helyszín előtt jártam, amikor jött egy telefon, és másnapra egy másik városba is behívtak állásinterjúra.

Bevallom, hogy mind a kettő tetszik, úgy érzem, esélyem is van mind a kettőre, még az sem vette el a kedvemet,  hogy a múlt hét végén elküldött négy álláspályázat közül kettőről jött visszajelzés, hogy nem én nyertem, de a másik kettőből pedig állásinterjú lett, és ez már nagy haladás, ha belegondolok, beleszámítva a spanyolországi 200 elküldött önéletrajzot is, és az 50-en felüli Mo-i pályázatot is (tavaly májustól kezdve), amelyekre szinte alig jött visszajelzés, talán 4.

Valami beindult, s ha mind a két pályázat bejönne, s nekem kell döntenem (az van, hogy ezt érzem), akkor nincs könnyű dolgom. Mind a kettőnek van előnye és hátránya is, s a döntő tényező a két állás között, bár hasonlóak a feladatok, hogy nettó 40.000 Ft a bérkülönbözet. Az egyik helyre napi 60 km-et kellene utaznom mindennap, s anyumnál tudnék lakni, a másiknál, ahol több a pénz, azonnal albérletet kellene keresnem. Persze előbb-utóbb a másik munkahelynél is albérlet kellene, s ott nem igen látok lehetőséget arra, hogy növekedne a bérem, mindig a minimálbér körül lenne - közalkalmazott bértábla -. A másik is közalkalmazotti bértábla, de ott elfogadták a diplomámat, míg az első helynél nem.

A környezet, vezetők mind a két helyen tetszenek, és szívesen dolgoznék mind a két helyen. Az első helyhez nagyjából annyi az utazás anyumhoz, a fiamhoz, mint a lányomhoz és Pestre. A második közel van Pesthez és mindössze 5 km-re a lányoméktól.

Egész életemben mindig ilyen döntések elé kerültem. Annyira vágytam már arra, hogy valahová behívjanak, s most lehet, hogy két helyem is lehetne... Sőt már egy harmadik is szóba jött, ha nem sikerül valamit találnom addig, ameddig az a program beindul.

Most már nem izgulok azon, hogynem lesz MUNKÁM, mert ez nem karrier lehetőség egyik sem, csak azt csinálom, amit csináltam korábban is. Ez még nem is HIVATÁS, mert ha azt csinálnám, akkor emberekkel foglalkoznék és nem a gazdasági életben teszek-veszek apró fillérekért. Mert azt is láttam, hogy hasonló munkával de a versenyszférában a többszörösét is meg lehet keresni, azonban oda esélyem sincs.

A tegnapi állásinterjú alkalmával láttam azokat, akik előttem kerültek sorra, s hallottam is, és abban is biztos vagyok, hogy az asztal másik oldalán ülők erősen érezhették a pesti és az általam képviselt vidéki mentalitást. A pestinek 200.000 nem elég, míg én már attól is kibújtam a bőrömből, hogy beszámították a diplomámat... :)

Az egyik hölgy mondta, aki már végzett...

"... már miért jönnék ide, ha itt se lenne több a pénzem, mint most van..."

Sokan unott képpel jöttek ki, s míg várakoztam, azt éreztem, hogy mit keresek én itt, olyan kispontnak éreztem magam, de nagyon örülök, hogy volt bátorságom elmenni, mert teljesen más minden, mint ahogyan gondoltam.

A lányom azt mondta, hogy "ragyogok", ilyen nagy hatással volt rám ez a két állásinterjú az eltelt két napban. :):):)

Nekem is van feltöltve sok bázisba önéletrajzom, s kapok rengeteg hírlevelet a friss állásokról, és keresem is. Találtam egy grafikont, melyben életkor szerint mutatták ki az álláskeresők önéletrajzfeltöltését. Bizony 50 feletti a legkevesebb. Nem ok nélkül, az az igazság, hogy minket keresnek a legritkábban, a mi korosztályunknak a legnehezebb valamiért...