Ismét eljött az idő, hogy megkérdezzem magamtól, ki vagyok én....????

Bizony ki vagyok én? Ember, nő, anya, társ, munkatárs, barát, útkereső... és még sorolhatnám. Mert ezek valóban szerepek. Annyi mindent kipróbáltam életem során, most még is az úgy érzem, hogy ez a valaki, nem én vagyok, s mintha fenn akadtam volna egy pók hálóján, csak vergődöm. Nem én irányítom az életem. Hiába teszek bármit is, zsinórban nem jön össze semmi. Mióta Magyarországra jöttem, még a lottón sem nyertem semmit. Ibizán azért minden hónapban, néha hetente volt nyereményem.

Az van, hogy magam is nehezen  hiszem el, de a két munka közül egyik sem jött össze. Döntöttem a közelebbi mellett, mert egy ideig még anyu közelében kell lennem, viszont vettem magamnak a bátorságot és levélben leírtam, hogy szeretnék több pénzt kapni. Két ember megy el, egy embert vesznek fel, úgy gondoltam, hogy ez lehet tárgyalási alap. Ezek szerint tévedtem, és szögre akaszthatom azt a híres embereismeretemet is, mert ismét megtapasztaltam, hogy ma már egyetlen ember sem az, aminek, akinek látszik.

Ki vagyok én? Hogy ilyen bátorságot mutatok, hogy magasabb bért kérjek, két emberes munkáért és ne minimálbért?

Ki vagyok én????

Mert, hogy ezt megtettem, a már biztosnak látszó állás kapcsán semmiféle visszajelzést nem kaptam egy hétig.

Hiába érdeklődtem e-mailben, majd próbálkoztam telefonon. Az illető vagy még nem volt a helyén, 5 perc múlva már nem volt az épületben sem. Az én szememben ez bizony gerinctelenség. Annyit megérdemeltem volna, hogy azt mondják, nem tudunk többet fizetni, keresünk mást. Ez még rosszabb volt annál is, mint ahonnan semmi jelzés nem jön, mert itt a szemembe volt mondva, hogy van esélyem, és utána meg így viselkednek.

Annyira szimpatikus emberrel találkoztam, és mégis így járjak, na az már erősen feketével róvandó az életkönyvbe. Ezek után hogyan bízzak az emberekben? Az ismerőseimről már írtam, s most még ez is.

Ki vagyok én? Velem van a baj? Nézek magamba, marcangolom szét a tulajdonságaimat. Nem vagyok rossz ember. Mindig becsületes, megbízható, lelkiismeretes és kíméletlenül őszinte voltam. Persze nekem is vannak olyan tulajdonságaim, amik hibáknak is felfoghatók, de nem olyan nagyok, hogy az miatt ne vegyenek emberszámba.

Most akkora pofont kapott az önbizalmam megint, hogy úgy döntöttem, hogy mostantól nem keresek munkát sem. Lehet, hogy nem is ilyen helyeken kell dolgoznom, a belsőm ezt jelzi is, de hát valamiből élni kell.

Az is biztos, hogy már nem az vagyok, aki voltam. Én is sokáig akartam megfelelni másoknak, s ha most ismét belemegyek egy olyan taposómalomba, amiből ha nehezen is, de sikerült kiszállnom, akkor elmondhatom, hogy nem fejlődtem semmit.

Ugyanakkor miből éljek?

Látom, tapasztalom, hogy sok ember nincs a munkája magaslatán, erről már írtam. Viszont a fiataloknak sok helyen meg a nyomába sem tudnék már járni. TEhát az a tudás, tapasztalat, ami nekem van, az már nem is kell sehová.

Felmerült bennem, hogy újra meg kellene próbálni külföldön. Bátran nekivágtam 4 éve, s persze benne volt a pakliban, hogy nem jön össze, mégis hittem abban, hogy menni fog. Az van, hogy az a négy év, amit külföldön töltöttem nagyon sok mindent adott, igaz sok mindenről le is mondatott. Megtapasztaltam, hogy nyelvtudás nélkül nem érdemes - nekem - nekivágni.

Akkor most kezdjek el tanulni egy nyelvet ismét? Annyi energiát, időt, erőt, pénzt fektettem ezekbe eddig, hogy már több nyelven is beszélnem kellene. Azt mondtam, hogy elfogadom, hogy ez nekem nem megy.

Azért még sem adtam fel. Hétfőn részt vettem - életemben először - egy webkonferencián, ahol tehetséges nyelveket beszélő fiatalok adtak tanácsokat a témában. S az egyik receptemmel nyertem egy órás konzultációt is egy sráctól, aki elhatározta, hogy 5 év alatt 5 nyelvet tanul meg, s már négy meg van neki eltérő szinteken. Nyitott vagyok, mert azt mondják, hogy a tudásom megvan, hiszen ha képes vagyok bármit megírni a nyelven, akkor nem itt van a baj. Már megszólalni is megmerek, bár ez valóban sokáig egy mumus volt, de a fő gondom az, hogy nem ÉRTEM az élő beszédet, s ez talán nem is képesség kérdése, hanem valamiféle születési rendellenesség. Az van, hogy nem értem a magyart sem, ha nem beszélik érthetően. Pl. a villamoson, ha mondják a megállókat, nagyon figyelek, de biztonság kedvéért olyan helyre állok, ahol látom, hogy milyen állomás következik, mivel nem ismerem a várost. Nem értem azt sem, ha valaki csak motyog az orra alatt.

Ki vagyok én? Egy született palóc. Mióta anyummal lakom, ismét rászoktam a tájszavakra, s mikor a párom nem érti miről beszélünk, jókat nevetünk. Emlékszem, hogy milyen sokáig gúnyoltak miatta, egy kis kiejtésem a mai napig megvan, de sok szót elfelejtettem, most hogy hallom anyut nap mint nap így beszélni, ismét én is mondom a szavakat. Valamelyik nap jót nevettünk. A párom megélezte a késeket. Azt kérdezte, hogy visz-e? Mi meg összenéztünk anyuval, s azt mondtuk, hogy nem visz, hanem fog a kés. Náluk úgy mondják, nálunk így.:)

Ki vagyok én? Egy ember, aki átértékeli az életében történt dolgokat. Rájöttem, hogy nem érzek sok mindent fontosnak, ami korábban az volt. Szerettem, ha sok ember volt körülöttem, most nem hiányoznak. Szerettem központban lenni, most nem érzem, hogy ezt kellene csinálnom. Szerettem a munkáimat, most nem érzem egyiknél sem, hogy azt kellene csinálnom. S tanácstalan vagyok, hogy akkor mit? Tudom, hogy ezt senki sem fogja nekem megmondani, mert nekem kell rájönni. A sorsom hazavezérelt, s csak azért akarok itthon maradni, mert nem megy az a hülye nyelv? Mert ennyi kudarc, csalódás után, amik értek, úgy érzem, nem itt van helyem. Ugyanakkor a családomnak szüksége van rám.

Ki vagyok én? Nagyon jó szervező és kommunikátor voltam. Most? Már nem vagyok? Külföldön nem tudtam kibontakozni, mert nem ment a nyelv. Most már itthon sem kell senkinek. El kell ismerni, hogy azok a fiatalok, akiket a neten látok, azok már sokkal többet tudnak ezekről nálam. Nálam spontán alakult ki, és szerettem csinálni, most azt érzem, hogy már ehhez sincs tehetségem. Persze lehet, hogy ezt is a sok kudarcélmény következtében, és a négy év hallgatás miatt kialakult önbizalomhiány mondatja ezt velem. Amikor ennyi sikertelen munkakeresési kísérlet volt, nem csoda ha az ember belefárad.

Ki vagyok én? Egy ember, aki elindult a spirituális fejlődés útján. Aki mert nagyokat álmodni, és azok meg is valósultak. Miért vagyok most mégis az úgynevezett padlón? Ez jó kérdés. Most ezt kell megélnem, és én elfogadom. Nem ellenkezek már ellene, mert annál rosszabb lesz. Csak az a baj, hogy most nem látom még a jövőképemet. Tudom, hogy nehéz energiák vannak, amiket most megélünk, be kell fogadni. Nem láthatóak, de érezhetőek, mert még anyum és a párom is érzi, csak épp nem értik és nem fogadják el, amiket mondok róla. Egy új korszakban járunk, és mi vagyunk az úttörői ennek az átmeneti időszaknak. Tudtuk, hogy a változás nem egyik napról a másikra fog megtörténni, az a bizonyos felemelkedés megtörtént, csak nem mindenki egyformán élte meg. Azoknak jó, akik már magasabb tudatszinten vannak, sajnos nekem nem sikerült még olyan szintre jutni, amilyenre szerettem volna.

Ki vagyok én? Tudom, hogy nem vagyok átlag ember. Egyedi vagyok, mint mindenki más, mert nincs két egyforma ember. Most tanulom, hogy önmagam legyek, levetkőzve minden olyan szokást, megkötést, amik a régi energiabeli életem részei voltak.