Olvastam egy nagyon jó írást az érintésről, amit meg is osztottam a Fb-on, s mely sok gondolatot elindított bennem.

Amikor a Palóc házban ecsetelem a 18. századi palócok életvitelét, akkoriban nem aludtak együtt a férfiak és a nők, nem ismerték azt az intimitást, amiket mi már megélünk, megtapasztalunk. Az emberi érintés nagyon fontos, és ez a cikk felidézte bennem, hogy volt időszak, amikor én is féltem az érintéstől.

Már nem is emlékszem, hogyan alakult ki nálam, főleg a házasságom alatt, hogy rettegtem attól, ha megérintett a volt férjem, majd később más férfiaknál is így voltam.

Ha visszagondolok, közre játszott ebben a családi háttér is, mert ha ott nem kapott az ember elég simogatást, akkor azért is félhet tőle. Nekem nem volt igazán jó gyermekkorom, és nem emlékszem, hogy nagyon simogattak volna, pedig, most az unokáimat látva érzem, hogy ez mennyire fontos. Önkéntelenül is simogatom őket, valóban sokkal több szeretet lehet kifejezni egyetlen érintéssel, mint bármennyi szóval.

Amikor igyekeztem kitörni abból a várbörtönből, ahová magamat zártam anno, akkoriban éreztem azt, hogy vágyom az érintésre, és hogy én is megérintsek másokat. Fokozatosan szoktattam hozzá magamat, majd pedig olyan férfit kerestem, aki szereti, ha simogatom, és aki ezt az intimitást viszonozza is, s ezt nem elsősorban a szex-szel kapcsolatban értem. Csak úgy, spontán, minden cél nélkül.

Az érintéssel a legtöbb embernek baja van, ezt megtapasztaltam. Az ölelésről már írtam, és az volt nekem a legfontosabb, úgy vágytam rá, mint még semmire. Aztán ezt is megtapasztaltam, és alkalmazom is, amennyit csak tudom. Viszont itt is le kellett győznöm egy beidegződést, hogy az ölelés csak a szerelmes párok között megengedett. Egy fenét. Egy barátunk, munkatársunk, ismerősünk, reikis társunk ölelésekor az ember nem arra gondol, hogy ezt most majd egyéb is fogja követni. Az ölelés is nagyon fontos érintés, főleg, hogy az emberek csakrái találkoznak.

Most mégis leginkább a simogatásról, arról az érintésről akarok írni, ami nálam a párkapcsolatban lett nagyon fontos.

Volt olyan férfi, aki nem viselte el, hogy megérintettem, pedig nekem nagy igényem lett volna rá. Sőt, a férfiak többsége ilyen, és ők sem nagyon szeretik megérinteni úgy a nőket, ahogyan a nők szeretnék. Nem tudom, hogy ez mögött milyen félelem van, talán attól félnek, hogy közelebb kerülnek a másikhoz? Most ezt nem is firtatom.

A párom viszont egyenesen élvezi, ha hozzáérek, és olyan örömöt okoz neki, mint nekem, amikor simogatom.

Ez a gondolat a cikkben nagyon igaz, ezért beidézem:

Mert az érintés túl egyenes, túl őszinte és túl egyértelmű?
Ha valaki megérint, vagy megsimogat, tudod, hogyan érez irántad. Ezen a területen nem igazán rejthetjük el az érzelmeinket. A szavakat eltorzíthatják nüansznyi különbségek, átszőheti őket a kétértelműség. Az érintés ezzel szemben egyenesen a szívhez szól. Idézd fel, vagy próbáld ki: nem érinthetsz meg valakit egy felületes érintéssel, ha igazán érdekel. Nem lehet szexuális töltetű az érintésed, ha csak a barátja szeretnél lenni. Érezni fogod a különbséget, és az is, akit megérintesz. Néha megpróbáljuk becsapni magunkat, és azt gondolni: közel állunk valakihez, szeretjük őt. De ha nem vagyunk képesek szeretetteljesen megérinteni, vajon tényleg közel vagyunk hozzá? Tényleg szeretjük?”

A teljes cikk itt olvasható:

Miért félünk az érintéstől

Az érintés fontos a gyógyításban is. Reikisként tudom, tapasztalom, hogy ez bizony működik. Ha kézrátétellel gyógyítok, sokkal intenzívebb, mintha mondjuk 2 cm-re teszem a kezem, vagy távkezelek. Energia úgy is megy, de  a személyes érintés valahogy felerősíti, mert aki kapja, az másként érzi, és másként is hisz benne.

Ismét itt volt Luca unokám néhány napig és Hannát is láttam, kétszer is. Nem írom azt, hogy büszke nagyi vagyok, most is inkább úgy gondolkodom, hogy nagyon hálás vagyok, hogy ezt megélhettem. Az biztos, hogy ezt a tempót, amit Luca diktált, 365 napon keresztül már nem bírnám, mégis olyan öröm vele együtt lenni, amit nehéz szavakba önteni, bármennyire elfáradok is. Féléves volt Hanna hétfőn, és másfél éves lesz szombaton Luca. Ilyen gyorsan telik az idő. Jövőre lehet, hogy együtt ünnepeljük a szülinapjukat. Az biztos, hogy a velük kapcsolatos érintéseknél nem leszek szűkmarkú, mert legfőképpen a gyerekek azok, akik megérzik az érintést, főleg, hogy most még nem tudnak beszélni, nem értenek meg sok mindent.

Írtam egy kis történetet, melyet a palócok régi élete ihletett és egy álmom – szokás szerint. Most ezt is megosztom veletek.

Béres M. Léna: A szerelem, mint őserő

Béres Juliska decemberben töltötte be a tizenötödik életévét, és már nagyon várta a nyarat, amikor kimehet a közeli erdőbe a fák és állatok közé, elgémberedett testét felmelegíti a tűző nap sugara, és kedvére álmodozhat Jancsiról, aki a szomszédos faluban lakott.

Már napok óta nem tudott jól aludni, mert a bátyja feleségének a kisfia minden éjjel sírt, –biztosan ő is fázik, ahogy én is – gondolta. Hiába bújt be a dunyha alá, nem bírt átmelegedni, fél éjszakán keresztül vacogott a foga. Amikor a kemence tetejére húzódott, az anyja azonnal leparancsolta onnan, és valamilyen feladattal látta el.

Ma azonban igyekezett elfelejteni minden bosszúságot, mert estére készült a fonóba, és tudta, hogy ott lesz a Jancsi is.

A fonóban már énekeltek a lányok, amikor Juliska odaért, hamarosan ő is csatlakozott hozzájuk. Hajában piros pántlika lengedezett, orcájára pedig édes mosolyt csalt az öröm, amiért nem kellett otthon lennie a hidegben. Vizitkéjét levetette és ingvállban, rózsás kendőjébe burkolva ült a többiek közé, amennyire csak tudott, közel a kemence tüzéhez. Kezében fürgén járt az orsó, amire a fonal tekeredett, akárcsak a többi lyánynak. Hangjuk harsányan szállt a világba, hamarosan odavonzva a férfi nem tagjait is. A fiúk meg is érkeztek, és csatlakoztak az énekléshez, majd egy idő után párokban kezdtek el beszélgetni. Megérkezett Jancsi is, Juliska szerelme, aki, a szomszédos Parád községben lakott, és csak a lány miatt jött át Bodonyba. Barna szemükben bársonyos táncot járt a kemence és a szerelem tüze. Jancsi elmondta, hogy neki is kiszemeltek egy lányt Parádon, és már nagyfarsangkor kiházasítják. A fiatalok nagyon elszomorodtak, mert már esélyt se láttak arra, hogy valaha is egypár lesznek majd. A fiú közölte, hogy ma jött utoljára a bodonyi fonóba, és hogy elmondja, hogy soha sem fogja elfelejteni Juliskát, remélve, talán az élet változik majd annyit, hogy valamikor még találkoznak majd.

Amikor Juliska hazaindult a fonóból, Jancsi elkísérte, félve kulcsolták össze a kezöket, és némán lépegettek, lassan, hogy minél hosszabbra nyújtsák ezt az időt, ami még nekik közösen megadatott. A ház előtt összeölelkeztek, és Jancsi egy tétova csókkal búcsúzott el Juliskától.

A XIX. században is korán férjhez mentek a lányok, így várható volt, hogy Juliskát is kiházasítják. Kicsi volt az esély arra, hogy Juliska majd azé a férfié lészen, akit megszeretett, mert az anyja már rebesgette néki, hogy a Farkas Pesta fogja feleségül venni. Juliska rá sem tudott nézni arra a hórihorgas legényre, akinek ugyan sok ökre legelt a Mátra lejtőin, ám az ő szíve másért dobogott, de tudta, hogy nem tehet ellen a szülei akaratának. Mariska nővére is így lett a Kovács Jóska feleségi, ők sem szerették egymást, de jól megvannak azóta is. Juliska eddig reménykedett, hogy nem a „nagyfassangon” lesz a kézfogó, hanem majd csak az advent előtti időkben, októberben, vagy novemberben. Most, mikor megtudta, hogy a Jancsi hamarosan másé lesz, már neki is mindegy volt, hogy mikor lesz mennyasszony majd.

Száján érezte a Jancsi csókját. Kicsi kezét a szájára tapasztotta, mert azt remélte, hogy ez az érzés és a csók íze majd tovább megmarad. Belepirult a gondolatba, hogy a férfi hozzáért, de az öröme teljesen elszállt, amikor belépett a hideg pitvarba, és belegondolt, hogy ismét egy hideg, sírós éjszaka vár rá.

Borongós gondolatai között indult a kamrába, ahol az anyja fogadta, és megdorgálta, amiért megint ez a legény kísérte haza, megmondta neki, hogy nem helyes, és el kell felejtenie azt a fiút.

– Tudom, édesanyám, most búcsúztunk el, nem találkozunk többet, kiházasítják őt is nagyfassangon. Jaj, olyan nagy fájdalom ez, édesanyám szerette édesapámat, amikor megházasodtak?

– ­­­Hát lyányom, én már nem is emlékszem rá, csak arra, hogy a Bályint Janit én is szerettem, de aztán el is feledtem őt. Édesapád jó ember, és én má ebbe a családba tartozom. Te még nagyon fiatal vagy, a szíved most nehéz, de majd újra megédesíti az élet, meglátod. Örülök, hogy elváltatok, a minap beszéltem a Pesta anyjával, hamarosan meg fognak majd kérni. Édes lyányom, ma éjjel, ha majd az álom határán járol, előtte gondolj arra, amikor megismerted a Jancsit, s hogy mit érző iránta, ám utána engedd el őt és az érzésidet is, meglátod könnyebb lesz majd.

– Úgy lesz édesanyám.

Amikor a Boldog asszony ágyában fekvő sógornője már ötödször kelt fel a síró babához, Juliska még mindig álmatlanul forgolódott az ágyban. Már többször lejátszódott a fejében a találkozása Jancsival. Újra és újra átélte, amikor Kőrakástetőn, ahol a földjük is volt, sétált Parád felé az útszéli erdőben, és ott találkoztak Jancsival. A fiú füttyögnyi kezdett, amikor meglátta, majd pedig, mikor egymás szemébe néztek, olyan erővel lobbant fel bennük valami tűz, hogy majd elégette őket. Sokat beszélgettek, s később, ha tehették, akkor félúton a két falu között találkozgattak. Minél gyakrabban látták egymást, annál erősebb kapocs kezdett kialakulni közöttük, amit eleinte nem is értettek, de a testvéreik elmagyarázták nekik, hogy amit most éreznek, az bizony szerelem. Ez az érzés olyan erősen ívódott Juliska szívébe, hogy akárhogy akarta is elengedni, nem sikerült.

– Az, hogy kiházasítják őket, az csak az egyik dolog, azonban a két falu között erős ellentét is feszült, a parádiak nem állhatták a bodonyiakat, talán, mert dógosabb nép vót, és a Jancsi szülei sosem fogadták vóna el őt úgy se. – így igyekezett gondolatban további mentségeket találni arra, hogy nem lehet azé, akit szeret. Halkan szipogott, a többiek úgy sem hallották, hiszen az unokaöccse egész éjjel gőgicsélt. Hajnal felé csak megkönyörültek az álommanók fájó szívén és lelkén és mély álomba merült.

Álmában most is a közeli erdőkben sétált, ám az oly ismerős fák, helyek eltűntek és azt tapasztalta, hogy eltévedt, és ahogyan továbbment, egy tó partjára ért. Jancsit látta a tó másik oldalán. Átkiabált neki, de a fiú nem hallotta, egy csodaszép lánnyal volt elfoglalva. Szőke cofjai szálltak a széllel, ahogyan pörgött a fiú körül. Száját gyöngyöző kacaj hagyta el és Jancsi együtt nevetett vele. Juliska állt a tó partján és nézte, ahogyan a fiatal pár boldogan szalad egy meglepően nagyméretű tarka pillangó után. Szívét elszorította a bánat, hogy az ő Jancsija már meg sem ismeri őt. Még ha másé is lesz, attól még köszönhetett volna neki. Szomorúan megfordult és visszaindult az erdőben, amerről jött. Az út azonban továbbra sem volt ismerős neki, és ahogy ment, egyre világosabb lett, erős fénysugarak törtek át a ritkuló fák között, és egyszer csak egy kicsi ház elé ért. Tudta, hogy még sosem látta azelőtt. Bekérezkedett a házba, hogy egy kicsit megpihenjen. Legnagyobb meglepetésére egy olyan nő nyitott ajtót, aki szakasztott mása volt önmagának, csak érettebb volt. Csodálkozva nézte az asszonyt, aki kedvesen fogadta és hellyel kínálta. Az asszony körül két apró gyerek tűnt fel hamarosan, akiket Marikának és Józsikának hívtak. Az anyjuk egy-egy pohár tejet adott a kezükbe, amit megittak, majd hangos nevetés közepette ki is mentek a házból. Juliska megkérdezte, hogy miért van ez a ház ennyire távol a falutól? Az asszony azt felelte:

– Ez itt a senki földje, és a férjem halála után költöztünk ide, mert két falu határán van, és így nem tartozom sem ide, sem oda. Itt boldogok vagyunk.

– Mi történt az urával?

– Lelőtték, nem messze innen. Vadászat volt, és ő elment hajtónak, amikor egy eltévedt golyó őt találta el.

– Ez nagyon szomorú történet.

– Igen, de már két éve történt, és meg kellett békélnem a helyzettel, és elfogadni, hogy már nincs velünk. A gyerekek miatt nem hagyhattam el magam, és örülök, hogy így tettem, szükségük van rám.

Még beszélgettek egy ideig, majd Juliska elbúcsúzott az asszonytól, akiről kiderült, hogy nem az ő érettebb énje, hanem csak egy idegen asszony két faluval messzebbről. Mégis egyfajta kötődést érzett vele kapcsolatban. Egy órás gyaloglás után ismerős fákat látott és hamarosan megtalálta a hazavezető utat is. Az álom azt sugallta neki, hogy talán még lehet boldog, hiszen másnak is voltak váratlan, tragikus események az életében, és az élet akkor is ment tovább, de a lehetősége annak is megvolt, hogy az élete boldogtalan lesz.

Édesanyja rázogatta, hogy ébredjen már fel, mert végre kisütött a nap, ami a január végi nagy hidegben igazi csoda volt. Juliska kinyitotta a szemét, melyben könnycseppek csillogtak.

Teltek a hetek, és megtörtént a lánykérés, ahol is a Farkas Pesta anyja jött lánykérőbe, megtörtént a kendőváltás, mert Juliska úgy döntött, hogy hajlandó a Pesta felesége lenni. Voltak a papnál, és a harmadik kihirdetés után, három hét leteltével megtartották az esküvőt is a palóc szokások szerint. Az akkori hagyományok tiltották a menyecskének, hogy egy hétig hazalátogasson, mert azt tartotta a legenda, hogy ha hazamegy meglátogatni a szüleit, akkor később mindig hazaszaladozik majd.

Annyira nem is vágyott hazamenni, de az új házban sem találta a helyét. Még nagyon fiatal volt, és a férje anyja nagyon gorombán bánt vele az első perctől kezdve. Farkas Pesta sem szerette őt, csak elfogadta, hogy az anyja azt mondta neki, hogy el kell vennie ezt a lányt, hát elvette. Juliska erején felül igyekezett beilleszkedni az új családjába, ám napról napra azt érezte, hogy nem sikerül, és minden csak rosszabb lesz. Eltűnt életéből a szeretet, hiába tett meg mindent, amire kérték, sosem volt elég jó sem a férjének, sem pedig az anyósának.

Egyik nap ellátogatott az édesanyjához, és elpanaszolta, hogy milyen nehéz lett a sora. Az anyja nem hitt neki, mert hát a Farkas had jó hírben állt a faluban, arra bíztatta a lányát, hogy tűrjön, majd megváltozik a helyzet.

Eltelt egy év, és semmi sem lett jobb, hanem inkább rosszabb. A férje ugyanis fizikailag is bántalmazta őt minden hónapban. Úgy érezte, hogy tehetetlen és elhagyja az ereje is. Egyik nap elszökött és az erdőbe ment, és keresni kezdte azt a tavat és házat, amit az álmában látott. Valahol mélyen tudta, hogy az nem létezik, valami mégis hívogatta és ő ment és ment. Már több órát gyalogolt, s tudta, hogy idegen helyen van, mert semmi sem volt ismerős. Amikor elfáradt, leült egy tölgyfa alá, behunyta a szemét, és Jancsiról álmodozott. Az erdő csendje ellazította, és hamarosan elaludt. Álmában Jancsi felesége volt, aki most vele szaladt az után szép pillangó után, amit a korábbi álmában látott.

Amikor felébredt, már szürkült, és a fák ágain kopogtatott az alkony, és ő semerre sem látott lakott területet. Úgy döntött, hogy nem megy vissza, ezért továbbment, hagyta, hogy a lába vigye. Egy csendesen csobogó patakhoz ért, amin könnyen át tudott kelni, majd tovább haladt. Az éjszaka már a küszöbön volt, és ő éhesen, fázósan haladt tovább. Úgy gondolta, hogy addig megy, ameddig a lába bírja. Elhagyta az időérzéke, és elhagyta az ereje is.

Fiatal lelke lázadozott, hogy miért ilyen boldogtalan az élete, ám ez a belső harag egyre gyengült. Amikor már a lába nem vitte tovább, egy fa tövében húzta meg magát, ami kisebb odú lévén, három oldalról is védve volt. Éhesen, az éjszakai hidegtől és az állatoktól való félelmében vacogva kuporgott az odúban, s észre sem vette, hogy elaludt, s bizony nem is ébredt fel többé.

Másnap favágók találtak rá, de már nem volt benne élet.

16 éves lélek, akinek szerelmes érzelmei sosem teljesedtek be. A szerelem lángjai felőrölték, és a mostoha körülmények elvették az életkedvét is. A palóc életnek megvoltak a nehézségei, a ma embere már el sem akarja hinni, hogy akár húszan is éltek egy nagyobb családban, és hogy a nőknek nem sok mindenhez volt joguk, és valóban egy hideg kamrában éltek télen-nyáron, s bár a házasságok többségében szerelemből köttettek, de több esetben a szüleik mondták meg, hogy kihez kell férjhez menniük, kit kell elvenniük, akkor is, ha mást szerettek. A Mátraalja falvai, különösen Heves megyében, nagyon zártak voltak, s jobbára falun belül házasodtak, előfordult a vérrokonnal történő házasság is. Még a XX. század első felében is sok asszony élt olyan házasságban, amit ráerőltettek. Az asszonyok nagy százaléka elfogadta, és sok esetben megjött a szerelem is egy idő után, de voltak olyanok is, akik életük végéig azt a férfit vagy nőt szerették, akivel először érezték a szerelem megérintését. Az évtizedek alatt előfordultak bűnös kapcsolatok is, hiszen hiába éltek házasságban a szerelmesek, nem tudtak ellenállni a szív szavának. A szerelem ősi ereje erősebb volt, mint a becsületük, a tisztességük.

S bizony voltak olyanok is, akik összeroppantak, és nem tudtak kedvesük nélkül élni. A képzeletbeli történetben egy ilyen végkifejletet választottam, mely nem volt szándékos, hagytam, hogy a szívem vezessen.