Minden ember a saját útját járja, s lehet, hogy mindenki azt gondolja helyesnek, amin éppen megy....

Vajon milyen és melyik a helyes út?

Életem során számtalanszor kerültem olyan helyzetbe, hogy több út közül is kellett választanom, ma már tudom, hogy bármelyiken is indulunk el, az vezet valahová, néha vissza az elágazáshoz, de biztos, hogy az az út, amit így teszünk meg, az sem volt hiábavaló.

Végre újra tudok valakivel beszélni a dolgaimról, még sem tűnt el minden barátom, még mindig vannak, még ha a világ túlsó végén is, akik figyelnek rám és meghallgatnak.

Úgy érzem, hogy az utamon sokat fejlődtem, de az nagyon igaz, hogy egy kívül álló mégis jobban átlátja a dolgokat még most is, mint én saját magam. Belül már bennem is összeálltak a dolgok, de nem mondtam ki olyan mélyen, hogy szembesültem volna vele. Szóval néha valóban kell, aki engem is meghallgat...és elmondja a véleményét.

Az is biztos,hogy én legtöbbször a rögös utat választottam, ami sosem volt könnyű, de tényleg sokat fejlődtem általa, mert arra igenis szükség van, másképp az életünk nem sokat ér. Vannak, akik egy dologban fejlődnek, vannak, akik több utat is bejárnak, több mindenben kipróbálják magukat.

Az, hogy milyen is a helyes út, nehéz megmondani, hiszen minden ember másképp láthat dolgokat, így az előtte lévő utat, a ráváró feladatokat, a megoldandó helyzeteket, emberi kapcsolatokat, hivatást. Próbálok visszaemlékezni, de most is azt mondhatom, hogy nekem még a legkönnyebb helyzet se ment könnyen. Nem kérdezem,  hogy miért, mert biztosan így kellett ennek lennie. Ha egy jómódú családba születtem volna bele, és manöken alkat lennék, biztos, hogy teljesen más életutat jártam volna be, s más lenne a feladatom is.

Már az első könyvemben is elhangzott az egyik interjúm során, hogy más is kimondta, hogy bizony mennyire meghatározza a környezet az ember életútját, ahová leszületik. Vannak, akik kitörnek belőle, és megvalósítják az álmaikat, és vannak, akik beleragadnak, és úgy érzik, nekik ennyi elég.

Én is írtam egy verset azon 1 évem alatt, ameddig írtam verseket, ma már ritkán teszem.

A helyes út
Csalódások mázsás súlyát cipeled
Szívedben kínzó gyötrelem eseng
Megbillent bizalmad tartó oszlopa?

Vágyak búzaföldjén félelem dereng
Tévhitek fellegén árulás lebeg
Üresen cseng álmaid csarnoka?

Kétely fertőzte meg okos elmédet
Métely mérgezi ártatlan lelkedet
Talán elapadt szeretet forrása?

Világban zajlik a jó és rossz harca
Segít szárnyaló képzelet hatalma
Csábított sötét mélységnek barlangja
Magához vonzott szeretet fénykardja

Kőszikla vagy, nem árthat vihar, ármány
Bölcs vagy, erős hittől dől le sok bálvány
Békére lelsz és szilárd lesz bizalmad!

Csobogó patak vagy vágy alagútján
Óhajbibét viszel szíved uszályán
S tündökölni fog álmod valósága!

Forrás vagy, meghallod gondok sóhaját
Alázattal nyújts baráti parolát
S bontja szirmait szeretet virága!
(2010-06-19)

Bárhol is vagyunk most az életutunkon, az út tart valahová, vagy le, vagy fel. Most szentül hiszem, hogy felfelé induló ágban vagyok. Amikor az ember az életspirálján lefelé halad, sokszor elmondja, hogy ennél rosszabb már nem lehet, és mégis lesz. Ám ugyanez van a felfelé haladó irányban is. Az ember el sem tudja képzelni, hogy ennél lehet jobb, és bizony lehet. Tudom, mert megéltem, megtapasztaltam mind a két végletet. Holnap egy újabb 9 évből álló időszakasz kezdődik az életemben, bízom benne, hogy a következő évben meg tudom alapozni a hátralévő életem alapját, felismerem az építőköveket, amik lehetnek helyzetek, lehetőségek, és méltóvá is válok arra az életre, ami még rám vár.

Így néz ki az egyén sorsciklusa is, de ott az évek száma mutatja, hogy épp hol tart az illető, ahogyan az alábbi ábra mutatja. S persze a sorsszám mutatja meg, hogy honnan indul neki a 18 vagy 9 éves periódus.

Sajnos az összes numerológiai könyvem is Ibizán maradt, sok más fontos dolgommal együtt, így most a netről tettem be ide ábrát. Ezek nem engem mutatnak, csak illusztrációként tettem be.

"Minden nap eldöntheted, hogy abban hiszel-e –akár rokonaid és barátaid tanácsára is-, hogy gonosz cselekedeted helyes volt, vagy abban, hogy jobb, ha belátod annak helytelenségét, megbánod és nem követed újra el."

Ha a  helyes útról írok, akkor az igazság kérdése is felmerül, mert ha én helyesnek érzem azt az utat, amin járok, akkor miért van az mégis, hogy mások bántanak, hol itt az igazság? Ha mások gonoszan cselekszenek velem, s úgy gondolják, hogy az a helyes út, mert ha megteszik, és nem teszik jóvá, akkor csak arra tudok gondolni, hogy ők a gonosz utat látják helyesnek, hová vezethet ez?

Én járok a becsület, tisztesség, segítőszándék, őszinteség útján továbbra is. Néha engem is elkap egy érzés, hogy azt kívánom, bácsak azok is rosszul járnának, akik ártottak nekem, aztán győz az én igazságom, becsületem, tisztességem, őszintéseségem, és azt mondom, hogy nem az én feladatom, hogy ítélkezzem.

Biztosan lesz majd néhány ember, akik e sorokat olvasva úgy érzik, szíven találtam őket. Én most is azt írom, hogy nem ítélkezem, de őszinte vagyok, s az is maradok, még ha ez mostanában nem számít már erénynek. Mindenki magába tud nézni, hogy helyes-e az az út, amin jár...

Egy idézet az egyik könyvemből, tőlem:

„Aki őszintén őszinte, az nem fog magán erőszakot venni csak azért, mert nincs szükség az őszinteségre.”

S akkor folytatom utazásomat az Isten nyilai között című könyvemből, most Erdélybe viszlek benneteket.

Erdélyi anziksz

„A felhő nem tudja, miért éppen erre száll, s miért épp ily sebesen. Érzi a késztetést: most erre van az út. De az ég tudja az okot és a célt minden felhő mögött, s tudni fogod te is, ha elég magasra szállsz, hogy túlláss a láthatáron.”

Richard Bach

Biztosan volt már úgy mindenki, hogy nagyon vágyott valahová, sokszor volt olyan Deja Vu érzése egy országgal, településsel, hellyel kapcsolatban, hogy ő már járt ott, pedig ebben az életében még nem! Nos, Nekem Erdély ilyen. Lengyelországban csak ott jártamkor éreztem ezt az érzést, Erdély azonban más, már akkor is érzem, ha olvasok róla valamit, vagy látok egy képet. Ide volt az első előzőéletbeli bevillanásom, amit öt éve még úgy gondoltam, hogy csak fantáziáltam, majd az ennek tudósai elmagyarázták nekem, hogy beleláttam egy előző életembe. Azóta folyamatosan bevonzom az erdélyi embereket!

Az első levelezőm az Internetről is erdélyi volt. Aztán utamba jött egy bécsi, majd egy német, róluk is kiderült, hogy erdélyiek. Írtak nekem leveleket Férfiak, nők, ezek közül is tízből hét erdélyi volt. Az első előzőéletbeli bevillanásomban öt éves kislány voltam, aki magas hegyek között sétált kézen fogva egy kisfiúval és egy nagy fekete kutyával. Fehér főkötő volt rajtam, olyan XVII-XVIII. századi viselet lehetett. A mesterem azóta elmondta, hogy igen, éltem Erdélyben, ahol javasasszony voltam, a hegyekben laktam és nagy tiszteletnek örvendtem, és ilyen pici voltam akkor is!

S vajon „véletlen”, hogy akárhol járok, képes vagyok kiszúrni az erdélyieket mindenhol? Számos eset volt, néhányat most elmesélek. Tavaly az USA-ban, New Yorkban volt egy malőröm a csomagokkal, és amikor reklamálni akartam, meg sem kellett szólalnom angolul, mert egy hölgy a pult túloldalán egyszer csak megszólalt magyarul. Kiderült, hogy Kolozsvárról került ki tizenöt éve. Pillanatok alatt meglettek a csomagjaim. Vagy. A hajókirándulás után, amikor Elise bevitt a Moszkva térre, megszólítottam egy hölgyet, hogy meddig tudok Metróval menni, mert a közlekedés épp akadozott az építkezések, felújítások miatt. A hölgy úgy szólt vissza: „ugye maga is erdélyi?” Mondom neki, – nem, én csak a Mátrából jöttem, de ugye maga az? – Naná, hogy az volt! Mekkora az esélye, hogy egy tömegből kiszúrom azt az egy embert? Vagy. A régi blogom 7777 olvasója, akivel találkoztam is, ő is külföldön él, ám köze van Erdélyhez is. Vagy. Az új blogom 9999 olva­sójára is azt mondtam, hogy fontos lesz. Ő is Erdélyben él.

S végre eljött, azaz idő, amikor valóban Erdély útjait jártam 2007 nyarán. Szintén erdélyi ismerősöm, aki a falum honlapját is készíti, küldött nekem anyagokat, amit még tanulhatok, hogy tudjam idegen-vezetni a képviselőtársaimat!

Valóban olyan érzés volt, amikor kanyargott a busz a hegyek lábánál, mintha hazamennék. Nem fogok teljes úti beszámolót tartani, mert az legalább hat fejezet lenne, azonban néhány gondolatomat igyekszem megosztani veletek.

Az út nem volt felhőtlen, hiszen még a határ előtt ránk tolatott egy kamion. Vesztegeltünk, rendőri helyszínelés, meg még később egy defekt is. Közben pedig, már a határon túl, jöttek telefonok, az egyik a Heves megyei Hírlaptól, aztán az RTL Klubtól, hogy szeretnének behívni hétfőre a stúdióba, aztán egy telefon lehetséges munkaügyben. – Milyen érdekes, megint külföldre kellett mennem, hogy beinduljon valami!

Kolozsváron megálltunk a Fő téren. Készültem egy kis idegenvezetéssel, viszont nem igazán azzal a csoporttal voltam, akiket érdekelt volna bármi is, ám voltak ott magyarok, akik örömmel hallgatták meg a sebtében előadott információkat. Mennyire más volt most, hogy élőben fedezem fel azokat a helyeket, amelyekről idegenvezetésből tanultam. A buszon elolvastam az ismertetőket, ott a helyszínen azonban szinte maguktól jöttek elő a korábban rám ragadt információk is. Bezzeg a vizsgákra meg keményen kellett tanulnom, hogy valami megmaradjon!

Testvértelepülésünkre érve szívélyesen fogadták küldöttségünket, és még este megismerkedtem egy „erdélyi kalózzal”, aki szimbóluma az egyik vendéglőnek. Le is fotóztak vele! A féllábú óriás kb. a negyede annak a kalóz szobornak, amellyel Daytona Beachen álltam kamera elé tavaly. Ez biztos megint nem véletlen.

Valaki régebben vitatta, hogy milyen az én magyarság és nemzet tudatom. Ebbe ugyan most nem megyek bele, viszont azt érzem, mikor a Felvidékre megyek, s most, hogy végre kijutottam Erdélybe is, mintha hazamennék!

Az utazás kapcsán ugyan sok minden nem úgy alakult, ahogyan terveztük, azért csodás élményekkel tértem haza.

Hatalmas élmény volt a parajdi Sóbányában lenni. Úgy képzeljétek el, mint egy pikniket, csak nem a felszínen, hanem a föld alatt, és minden sóból van, a padlózat olyan, mint a márvány. Rengeteg gyerek, felnőtt. Csúszdák, hinták, tenisz, tollaslabdázás, büfé, vásárlási lehetőség, sakkozás, újságolvasás, evés-ivás, sőt még egy kis kápolna is van. S ha hiszitek hanem, még Internet lehetőséget is csak ott találtam! Már majdnem befejeztem 10 percet, ám a csoport ott sem bírta tovább.

Álltam a Medve tó partján Szovátán és végigsétáltam Korond kéz­műves utcáján is. Felfedeztem Székelyudvarhely (a „legmagyarabbnak mondott város”) látványosságait is. Álltam Tamási Áron és Benedek Elek, sőt még Orbán Balázs szobra előtt is. Igaz, egyedül, mert a csoport többi tagja inkább hűsölt egy üveg sör mellett valahol. Amikor a Csíkszereda felé mutató utcatábla előtt álltam, majd megszakadt a szívem, hogy már nem lenne olyan nagyon messze, s még se jutok tovább! Hiába szerveztem meg egy körutat, Csíksomlyó, Csíkszereda, Gyilkos-tó, Békás-szoros irányába, sajnos a csoport leszavazott! Ekkor megfogadtam, hogy megválogatom, milyen csoporttal megyek ezután! Elhatároztam, hogy legközelebb egyedül megyek kocsival, vagy valaki olyannal, aki hasonlóan érez, mint én, és végig barangolom majd álmaim helyszíneit.

Azért egy fotó kedvéért két huszár között is álltam ám! Sokat táncoltam egy csíkszeredai rock banda zenéjére az utcabálban. Visszaköszöntek a régi Fonográf, Kft. stb. dalok. Nem is éreztem a külvilágot, elragadott a zene, mint táncközben mindig! Utolsó este nem volt alvás, mert bár a kis csapaton belül is voltak „klikkek”, azért azon már majdnem mindenki részt vett. Jó volt békacombot enni, a polgármester megkínált mindenkit, azonban csak ketten ettünk. A többieknek nem ment. Nagyon finom volt, és nem is brekegtünk, kuruttyoltunk! :)

Később pedig a vendéglő zenésze már nekünk fizetett egy kört, mert akkora hangulatot csináltunk, hogy az párját ritkította!

Részt vettem a kötelező rendezvényeken, megismertem sok székely embert, eszmét cseréltem a helyi képviselőkkel és a Magyarországot Heves megye mellett képviselő borsodi és Vas megyei küldöttséggel is.

Elkeserített, hogy már oda is betört a „magyar politika”, és az helyett, hogy a magyarság együttgondolkodása, összefogása történne, már ott is arra ment ki a játék, hogy megosszák a népet!

Szerencsésen hazaértünk, és néhány nap múlva kaptam Erdélyből egy e-mailt. A huszárok, akikkel le lettem fotózva, írtak, hogy örülnek, hogy megismertek, s hogy küldjem el nekik a képeket, és remélik, hogy még találkozunk. Népművelő és civilaktivista lévén is örültem, hogy kinn is működnek hagyományőrző civil csoportok. Még az sem kizárt, hogy valamelyik rendezvényemre elhívom őket!

Sajnos nem álltam a Hargitán, s nem élhettem át azt az érzést, mint amikor olvastam Wass Albert: A funtineli boszorkány című könyvét, Hegyek lánya nem volt messze egy újabb hegytől, éreztem a vonzást, talán nem volt még itt az idő, hogy kiáltsak egy nagyot a Hargitán!