Eltelt néhány nap az új munkahelyen...

Egy új munkahelyen kezdeni  senkinek sem könnyű, nekem pedig most elég nagy kihívás és nagy munka is, hiszen sokrétű lesz a feladatom.

Minden álláspályázatnál azt mondtam, hogy ha ott a helyem, akkor ott is leszek. Ha visszaemlékszem, kb. 100 pályázatnál is ezt mondtam, pályáztam, mert kellett,de egyik munka sem vonzott  nagyon. Most ez kicsit másként  volt, viszont nehéz döntés is volt, hiszen nagyon szerettem azt,  amit csináltam, de a megélhetésem miatt, és mert ez a terület is vonz, azt kértem, hogy azt történjen, ami a legjobb nekem.

Így kerültem a  Kecskeméti Ifjusági Otthon Parádi Ifjusági Táborába, ahol táborvezetőként fogok dolgozni.

Egy erdő közepében, csodálatos helyen  vagyok, kinn a természetben. Mivel jelenleg nincs autóm,  a közelekedésem elég körülményes, vagy inkább nehézkes. A buszozás után napi 25 perc gyaloglás ilyen szép erdei úton rám is férne, azonban  a munka nagyfokú  mobilitást kíván, amit hosszú távon autó nélkül nem fogok tudni megoldani.

Amikor Magyarországra jöttem, azt mondtam, hogy az autó van az utolsó helyen, hát most itt is rangsorolnom kell. Még nem tudom, hogyan lesz autóm, de lesz...

Még a negyedét sem látom  át a feladataimnak, de majd mindenbe beletanulok.

Először furcsa volt újra gyerekek között  lenni. Húsz év egy iskolában is mély nyomot hagyott bennem, azonban azt tapasztaltam, hogy a gyerekek a táborban valahogy másképp viselkednek, mint az iskolában, és persze a kísérő tanáraiktól is függ, hogy milyen a tábori élet. Hát  most ebbe igyekszem beletanulni, figyelni mindenre... tenni a dolgomat.

Amikor tegnap este  a tábortűz mellett figyeltem a gyerekeket, kísértett a  múlt. Először a  saját táborozásaim. Emlékszem az általános iskolaikra is, melyek a Balcsi mellé vittek, de a legjobbak a középiskolai expressz táborok a Balcsinál és az Építő táborok voltak. Újra átéltem azokat az élményeket, amiket a mostani gyerekcsoportok átélnek. Hiába telt  el azóta negyven  év, hiába változott a világ  és sok minden, a tábori élet minden gyerek életében  felejthetetlen  időszak volt, van  és lesz.

Ahogy megismerkedtem a táborral, az a véleményem, és a  csoportvezetők is azt mesélték, a Parádi tábor az ilyen típusú táborok között bizony nagyon előkelő helyet foglal el, mind felszereltségben, mind kényelmi szempontból, mind pedig a helyszínt figyelembe véve.

Bevallom nem tudtam elképzelni a ma gyerekeit látva, hogyan bírják ki mobil, internet és tévé nélkül  egy hétig, de be kellett látnom, hogy  a tanáraik ezt nagyon jól kézben tartják, és annyi vonzó programjuk van, hogy egy idő után  már eszükbe sincs  a  mobiljuk.

Visszatérve a gyerekeim táborozásaihoz. Mert bár csak szülő  voltam, de vettem  részt iskolai táborok szervezésében és lebonyolításában is. Igaz, én kézművességben  nem vagyok otthon, de  vetélkedőket mindig jókat csináltam a gyerekeknek. Most ismét egy gyerek közeg része leszek, ami tanulandó  feladat  a számomra.

Első nap, sőt még a második napon sem találtam a  helyem, de  tegnap  és ma már egyre kezdtem azt érezni,  hogy  feladatom van ott. S a  környezet... az maga a természet. Most aztán nem kell kimenni a természetbe, mert egyszerűen  ott vagyok a közepében.

Az erdő szelleme susog a fülembe. Áttört fény hívogat minden reggel, amikor gyalogolok az erdei utakon. Szellő  kap bele a hajamba, és rengeteg bogárféle repdes körülöttem, a szemüvegem különösen vonzó a számukra. S egyre inkább érzem azt, hogy valamilyen formában, de  "haza" megyek. Azt  hiszem, ha kicsit beilleszkedek, gyakran fogok majd ott is aludni, mert ezt nem lehet fix időpontban végezni. Tegnap reggel 8-tól este 10-re értem haza, majd kitapasztalom, hogyan megyek, rugalmas a munkaidő, lehet napi 10 óra, de lehet 4 vagy 6 is. Még minden nagyon képlékeny.

Azért igyekszem a csoportok munkájába is betekinteni. A gyerekek ügyesen agyagoztak, rajzoltak, batikoltak, táncoltak, festettek. Kenyérlángost sütöttek kemencében, rengeteget énekelnek, kirándulnak. Az erdei iskoláknak vége van, most alkotó táborok vannak, szóval egyre jobban tetszik a dolog.

Ma eljöttem a négyes busszal, mert  Múzeumok Éjszakája van, és ennek szervezésében részt vettem, és ma nagyrészt le is bonyolítottam, úgy grátisz a falunak, ahogyan sok mindent szoktam.  MÁr nem vagyok munkaviszonyban, de ezt teljes szívemmel és örömmel tettem. Ma talán (de remélem, hogy csak egy időre) utoljára vezettem végig csoportot Parád három  kiállítóhelyén.

Kicsit fájt a szívem. Olyan jó látni, amikor figyelmesen hallgatnak, isszák a szavaimat, és megköszönik... De nincs mit tenni...Még sokan keresnek telefonon, és fájdalmas az is, hogy átirányítom máshoz az embereket, csoportokat....

Remélem, hogy egyre több  gyereknél  is elérem majd, hogy meg tudom velük ismertetni, szeretettetni a palóc kultúrát, Parád különböző látnivalóit, történetét.

Az erdő  szelleme  most a kísérőm, a tanítóm, a segítőm...

No nem az a  bizonyos szellem egy horror filmből, hanem ahogyan én képzelem, a természet energiája, ami segít most közelebb kerülni a természethez...