Ezzel a címmel már írtam blogot, most azonban egy szösszenetet is ihletett az erdő, mely a következő kötetemben is benne lesz.

Most megy a tévében a Mamma Mia, és hiába nézem már sokadjára, mindegy, hogy Bodonyban néztem, vagy Ibizán, vagy most Parádon, még mindig ugyanolyan hatással van rám. Nem tudom megérteni, miért sírok rajta már sokadjára is,amikor sokat kellene nevetnem, belőlem azonban megint ezt hozta ki... Tudom, hogy ez sincs véletlenül, de már nem akarom megérteni, elfogadom és kész, ha el kell érzékenyülnöm, annak is megvan az oka....

Most eszmefuttatás helyett álljon itt egy kis szösszenetem, amit ma befejeztem be, s bekerül a következő kötetembe, amit angolra is lefordítanak majd... Addig még majd pofozgatom, javítgatok rajta, ez most  a nyers változat...

Az erdő szelleme

Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak. – Wass Albert

Testes tölgyfák vesznek körül, némelyiknek látom az arcát, a karját, tovanyúló gyökeres lábait. Állok és várok, hogy megmozduljanak.

A látomás eltűnik, csak a békésen álló faóriások maradnak.

Arra gondolok, lehet-e a fáknak valamiféle lelkületük. Bizonyára, ők aztán sokat tudnának mesélni az eltelt évszázadokról.

Továbbindulok, a fák összeborulnak a hátam mögött, s hamarosan nem is látom honnan jöttem. Észre sem vettem, s már különböző fenyőfélék mellett visz az utam. Különös sustorgást hallok, mintha halkan pusmognának minden irányból. Levelek zizegnek, hirtelen lehajlik egy ág, rajta egy mókus ül, de már libben is tovább.

Kísérteties fény ül a bokrokon, ahogyan a fény áttörik a sűrű lombok között.

Folyamatosan azt érzem, hogy nem vagyok egyedül. A karomra finom pókháló feszül, lesimítanám, s csodálkozva észlelem, hogy nincs is rajtam semmi, csak olyan érzés volt, mintha ott lenne. – Valami pedig megérintett. – mondtam magamnak.

Tovább lépdeltem a korábbi avaron, s ez a különös érintés már a lábam szárán is észlelhetővé vált, megálltam, néztem, de nem mászott rajtam semmi, és nem érintettem pókhálót sem.

Megértettem, hogy az erdő érint meg szeretettel, simogat a szellő, az erdő levegője és a láthatatlan lények is.

– Vajon léteznek a tündérek, manók, koboldok, az erdők mesebeli lényei? Lánykoromban számos mesém hősei voltak. Lehet, hogy épp a vállamon ül egyikük, s épp a gondolataimban akar olvasni. Még egy halk csengő nevetést is véltem hallani.

Már az arcomon is érzem ezt a finom, leheletnyi érintést. Odakapok a kezemmel, de most sem érzek semmit.

Gondolatban megszólítom a láthatatlan lényeket, és arra gondolok, milyen jó lenne velük beszélgetni, s látni őket.

Azonban nem kapok választ, csak a csend hangját hallom, talán ez is üzenet.

Eltűnt előlem az ösvény, semerre sem látok járt utat, s én mégis rendületlenül megyek tovább, mintha tudnám, hol járok, és hová tartok.

Azonban nem tudom, nem ismerős semmi, letértem a járt útról, valahol mélyen mégis érzem, hogy jó irányba haladok. Erdőben jártam már többen is, néha olyan, mintha mind ugyanolyan lenne, de nem olyan, nem ám, valamiben különböznek. Ha a fák is egyformának tűnnek, valójában nem azok, biztos, hogy mindegyiknél találnánk eltérést.

Vulkanikus eredetű terepen haladok, ezt bizonyítják az előttem feltáruló andazit tömbök, melyek óriásként magasodnak fölöttem, olyan érzés tölt el, mintha egy gátnál járnék, ahol a víz tört magának utat a kemény kőszirtek között. Most csak csendesen csordogál egy kis patak, de a benne rejlő kövek azt bizonyítják, hogy a természet mekkora erővel képes lecsapni a víz általa kemény kövekre is.

Egy mészkőhegységben mennyivel másabb ez. Ott a hegy elnyeli a vizet, s a víz barlangokat váj a hegybe, majd valahol ismét előbukkan, és vízesésként hullik alá. A vulkanikus eredetű hegyekben másként van. Ott nem tudják a kövek beszívni a vizet, kénytelen a követ elmozdítani valamilyen módon.

A tölgyek, fenyők után bükkösök között visz az utam, most is hallom a különös susogó hangokat, ami kicsit más, mint korábban. A terep fokozatosan emelkedik, s sajgó lábam megálljt parancsolt egy időre.

A rövid pihenő alatt lassan lélegeztem, élveztem az erdő ölelését. Bár fáradt voltam, indultam tovább, mert valami hívott, szólított.

Kicsit elszoktam az erdőtől, az életem másképp alakult, most azonban mégis azt éreztem, hogy hazaérkeztem.

Gyerekkorom emlékei suhannak át elmémen. Akkor még ismertem a fákat, a növényeket, most nem értem, hogyan felejthettem ezt el.

Lábamon, karomon is számos erdőlakó tanyázott és csodás lepkék ültek percekig a pólómon. Az is igaz, hogy lett néhány csípés is e különös erdei séta emlékeként, melyek visszavittek kicsit a múltba, és gondolatokat ébresztettek a jövőbe.

Tettem egy kis kitérőt, de most már ismerős a terep, tudom, hol járok, és hová tartok. Egyre közelebb kerültem Magyarország legmagasabban fekvő természetes vízeséséhez, keskeny patak csobogása kísért, ez is jelezte, hogy jó úton járok, ahogy felkapaszkodtam e természeti csodához.

A víz különös erővel zuhant le a magasból. Megbabonázva álltam előtte, mint mindannyiszor, amikor ott jártam, most azonban csendes hangot hallottam a bensőmben. Nem emberi hang volt, inkább egy sugallat, egy kusza gondolat.

A vízesés előtt állva a zubogó vízre koncentráltam, messziről még tompán érzékeltem, hogy mások is közelednek, de nem jutott el teljesen a tudatomig.

Szemem a vízesésen függött, ám én már befelé figyeltem. Régi vágyam, egy mély meditatív állapot, ami azonban még sosem sikerült olyan mélységig, mint ahogy szerettem volna.

Egyszer csak révületet éreztem, olyan volt, mintha csak a testem állt volna a vízesés előtt, a tudatom azonban máshol járt.

Vízesés volt a másik jelenlétemnél is, csak sokkal nagyobb. Felemelkedtem, s akkor ismertem fel, hogy ez az Iquazu. Hatalmas robajjal zúdult a víz a mélybe, s ahogyan fölötte lebegtem, egy más szemszögből nem is látható barlangot vettem észre a vízfüggöny mögött.

Éteri testem besurrant a járatba, mely mögött egy öreg indián áttetsző teste kezdett körvonalazódni előttem. Kezét intésre emelte, elindultam feléje, s közben rájöttem, hogy ő is hasonlóként érzékelhet engem. Egyre közelebb lebegtem hozzá, már láttam varkocsba kötött haját, arcára pedig mély barázdákat rajzolt az idő, pedig nem is volt megérinthető alakja, még is kifejező volt rajta minden. Amikor mellé értem, elmosolyodott. Egyetlen szót sem ejtettünk ki, beszédre nem is volt szükség, hiszen anélkül is értettük egymást.

Keze megérintette áttetsző arcomat, hirtelen tudatosult bennem, hogy apám volt valamelyik indián életemben.

– Sose feledd, honnan származol! - hallottam a fejemben.

– Nem fogom – válaszoltam.

Szeretettel néztük egymást, s ez a különös látomás egyre jobban kezdett halványodni, majd el is tűnt. Az Iquazu visszaváltozott Ilona vízeséssé, s egy ismeretlen hang zökkentett ki a révülésből.

– Hölgyem, jól van?

– Igen. – válaszoltam automatikusan.

Egy korombeli férfi állt mellettem, kezében egy drága fényképezőgép.

Egymásra néztünk, majd vissza a vízesésre. Ő fotózni kezdett, én pedig lassan elindultam visszafelé.