Mostanában sokat olvashattatok a velem történtekről, most igyekszem visszatérni a spirituális témákhoz is...

Most elsősorban az emberi személyiséggel, viselkedésmintákkal kapcsolatosan gondoltam a címre. Nyilván sok olyan szerencsétlenség jöhetne szóba, aminek voltak áldozatai és túlélői, de most nem erről szeretnék írni.

Amikor az ember leszületik egy környezetbe, amit maga választott ki, még mielőtt leszületett volna, a sorsa elindul az útján, és valójában két irányba halad, áldozat lesz, vagy túlélő.

Az inger szegény környezet, a tudatos ráhatás egy gyerek elméjére, már eldönti, hogy mi lehet majd belőle. Az a gyerek sok mindent megél, megtapasztal, s vagy elfogad egy szerepet, vagy fellázad és kitör abból a helyzetből, amit maga választott azért, hogy az által tapasztaljon meg valamit.

Én még emlékszem, amikor megszólítottak azért, amikor azt mondtam valamire, hogy "akarom, akarok". A mai gyerekeket már nem lehet úgy manipulálni, mint ahogyan minket. Amikor írtam, néha szándékosan fogalmaztam át ezt a szót, és így lett inkább, hogy szeretnék. A két szó jelentése nem ugyanaz, még ha hasonlít is. Akarni valamit - mostani tudásom alapján - sokkal erősebb, mintha csak szeretném azt. Évekbe telt, ameddig elfogadtam, hogy merjem kimondani újra ezt a szót, és merjem használni is...

Nyilván az alázat miatt volt fontosabb úgy fogalmazni, hogy szeretnék egy könyvet, nem pedig akarok egy könyvet. Bizonyos szituációkban, ma is inkább a szeretnék szót használom, de ha nagyon akarok valamit, akkor az univerzum felé ezt valahogy kifejezésre is juttatom.

S amikor az ember önbizalmát a családban, az iskolában, a párkapcsolatban, munkahelyen is folyamatosan próbálják letörni, akkor annak bizony meg is lesz a következménye.

A másik pedig, amikor az emberi elmét tudatosan programozzák.

Ez a bejegyzésem nem tudományos, nem tudom alátámasztani semmivel, csupán saját tapasztalat, megérzés és hogy ma reggel ez a két szó került elém - ihlette.

A női és a férfi elme eltér egy kicsit. Bár mindenkinek van nőies és férfias oldala. Nem vagyok pszichológus, de sok embert megismertem, és tudom, hogy a nőknek sokkal erősebb a fájdalom küszöbük, ezért jobban lehet őket befolyásolni is. Ugyanakkor vannak nők, akiket viszont nem lehet, mert a férfias oldaluk is elég erős, hogy megvédjék magukat.

Ha a saját életemből indulok ki, nagyon áldozat voltam, aztán valahogy az önismeret tanulása, illetve a spirituális fejlődésem során átléptem egy határt, és inkább már túlélő vagyok.

Mitől függ, hogy ki melyik viselkedésmintát követi? Van-e aki elfogadja, hogy élete végéig az áldozat szerepét vállalja? Mitől védi meg az embert, ha inkább áldozat marad? Jó-e túlélőnek lenni? Kell-e egy életen át küzdeni, harcolni, vagy jobb mindenbe beletörődni?

Csak úgy záporoznak bennem a kimondatlan kérdések, és biztosan másokban is. Nekem nem tisztem ezeket megválaszolni, de magam is elgondolkodtam rajta. Az ember elméje egy olyan dolog, amit még senki sem tudott kellően megismerni. Akik pedig laikusok, mint én, még kevésbé.

Mostanában annyira lefoglalnak a közéletbeli tevékenységeim, hogy kevesebb időt fordítottam a spirituális fejlődésemre. Arról írtam, hogy mindig jön valami jel, egy ember, egy szó, egy könyv, egy írás, egy helyzet, ami viszont szembesít valamivel, amit tennünk kell.

Nekem több ember is tudatosan, vagy tudattalanul értésemre adta az elmúlt két hétben, hogy azért nem szabad teljesen elszakadnom a spiritualitástól sem. Igyekszem tenni a dolgom, de egy kicsit vissza kell majd rázódnom egy olyan irányba is, amit egy kicsit elhanyagoltam... biztosan nem ok nélkül, mert az a feladatom, hogy a közért tegyek. De abban is biztos vagyok, hogy ha a tanultak, megtapasztaltak által teszem a dolgomat minden téren, attól jobb lesz.

Akik rendszeresen olvasnak, vagy személyesen is ismernek, tudják, hogy sokat szenvedtem életem során. S amikor valami nagy dolog jön az életembe, néha el sem akarom hinni, hogy én ezt tényleg megérdemlem. Ez vezetett oda, hogy nem tudok ma sem lazítani, akár hol is jártam, járok. Hiába vitt a sorsom olyan helyekre, helyzetekbe, nem sikerült még teljesen elengednem magam...Ezen még dolgoznom kell.

Olyan környezetből küzdöttem fel magam, ahol mindig csak magamra számíthattam, és keményen meg kellett dolgoznom mindenért, sokkal többet, mint egy átlag embernek.

Most már felfogtam, hogy nem vagyok átlagos ember, bár sokáig annak tartottam magam.

Az élet annyi mindent hozott elém, s ha nem éltem volna a lehetőségekkel, biztosan ma is áldozat lennék, és egy átlagos ember, aki megelégszik azzal a helyzettel, amiben épp van.

De hát nekem nem volt elég? Ma sem elég? Mi az ami össztökél, hogy mindig tegyek valami olyant, amit a legtöbb ember akkor sem tenne, ha milliárdokat kapna érte?

Az életút, a sors, az életfeladat, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Nyilván az életünket mi alakítjuk, de van egy alapirány, amitől eltérhetünk, de a sors visszavisz oda... akkor is, ha nem akarjuk. Ez viszont saját tapasztalat, és  nagy tanulság... Az elfogadás törvénye megtanított velem sok mindent, s ha megtettem, az élet meg is jutalmazott...

Vajon csak áldozat és túlélő van? Valami csak fehér vagy fekete?

Úgy vélem nem. Mindennek vannak átmenetei, árnyalatai, s az életet így tudjuk elviselni, megtapasztalni, és megélni a hullámvölgyeket, magaslatokat egyaránt.