Unokás hetem van, s először van ilyen, hogy hosszabb időre vannak távol a szüleiktől a gyerekek. Luca 5, Máté 2 éves.

Vasárnap este még elképzelni sem tudtam, hogyan tudok a két kicsivel majd bánni, foglalkozni egyszerre, amikor a szülők könnyes szemmel itt hagyták őket. Akkor szembesültek ők is azzal, hogy ilyen még nem volt, hogy hosszabb időre lesznek távol tőlük a gyerekek.

Igaz, hogy minden csak megszokás kérdése. Sikerült új szokásokat felvennem, és egy rendszert alkotni, hogy mikor, mit, miért, hogyan kell csinálnom velük. A másik, hogy most el kell engednem a munkámat, a közösségi tevékenységeimet, és a saját érdekeimet is, mert ők most a legfontosabbak.

Belül azt éreztem, érzem, hogy szeretnék a szeretet mellett most valami olyant is nyújtani nekik, amire a mindennapokban kevés a lehetőségük. Érzem azonban, hogy nem vagyok már 20 éves, és az esti fürdetések után, magam is olyan fáradt vagyok, mint ők...

Most nekem is két gyerekülés van hátul az autóban... a gyerekeimet is mindig vittem anno, csak akkor még nem voltak gyerekülések. Külön ki kellett tapasztalnom, hogyan tudom egy három ajtós kocsiban jól bekötni őket, de erre is rájöttem.

Ma egy néni jól megfiatalított, mert azt hitte, hogy Luca unokám az én lányom... Néztem én is egy nagyot... :)

Nagyon haragszom az okos telefonra, mert a gyerekek idejének nagy részét az tölti ki. Az nem baj, ha korán értenek hozzá, de az már igen, hogy ez uralja a napjukat. El is határoztam, hogy amíg velem lesznek, nem lesz az, ami még vasárnap is volt...

Nekem nincs okos telefonom, az övéket eldugtam, s nincs apaé vagy anyaé sem, amit el lehetne kérni. S ha egy van, csak veszekednének rajta. Hétfő reggel óta nem volt a kezükben, és elég interaktív a nyaralásuk. Sok mindent meg is mutatok, sokat kirándulunk, ismerkedünk a természettel, s közösen csinálunk dolgokat. A sok öröm mellett azért érnek fájdalmas érzések is.

Nem egyszerű, főleg, hogy Luca unokám legalább olyan energikus, mint jó magam... csak még mellé elég nehezen kezelhető is... Néha zeng Parád utcája, ha végig megyünk rajta.

Kedden Parádfürdő néhány látnivalója volt a célunk. Belefutottunk egy csapatba, akik az Erzsébet szálloda vendégei voltak, és azon a túrán vettek részt, amit én találtam ki, és tavaly még én is vezettem. Fájt a szívem, hogy ezt most más vezeti... Az élet azonban megy tovább... én az unokáimnak mutattam most meg néhány helyet erről a túráról...

Pletykáltunk a Pletyka-fánál, állatokat néztünk, pózoltunk a Rákóczi-fánál, és fát öleltünk a Puszi-fánál, 1 km-t sétáltunk az erdőben is. A játszótérre néha napjában kétszer is megyünk, ma már a másikat is kipróbáltuk.

Az igazi élmény azonban Bodonyban volt. A házamban jártunk, s sírtam is nevettem is egyszerre, amikor a két gyerek szó szerint "használatba vette" a házat. Fájt a szívem ismét, hogy milyen jó helyük lenne ott, s mikor felmentünk az emeletre, Luca unokám megállt a nagyszoba küszöbe előtt, s azt mondta, hogy ha ő nagy lesz, majd ott fog lakni, mert az a ház nagyon szuper. Máténak egész nap hangját sem hallottam, de ott minden helyiséget bejárt és a maga kis nyelvén folyton mondta, mondta a dolgokat... kár, hogy nem értettem egy szót sem belőle.

Én már nem érzem enyémnek a házat, elengedtem... most mégis belémnyilalt valami...A Követelés behajtó kopogtat már a ház ajtaján...

Amikor az emeleti nagyszobában a beépített könyvespolcon mászni kezdett Luca, még az anyját is felhívtam, ugyan is azt mondta, hogy milyen jó mászókája volt az anyukájának... :)

Miközben kicsit összetakarítottam, ők játszottak, kergetőztek, sikoltoztak felszabadultan... Újra kicsinek láttam bennük a saját gyerekeimet. Utána a fiam szobájában kincsgyűjtés következett, mert hát még lehetett miben turkálni... kulcstartók, tollak, különös állatfigurák kerültek egy szatyorba. Utána kimentünk a tópartra, és elmeséltem nekik, hogy amikor még én gyerek voltam, és még az anyjuk gyerekkorában is milyen sokat jártam, jártunk ott...

Utána még megcsodálták Les Gábor bácsiék kerámiáit, Luca ki se volt a kérdésekből...

Utána bevették magukat a kertbe, és a bújócskázás, kergetőzés után édesalmával is meg lett tömve a hátizsákom. Bármennyire fáradtak is voltak, utána még kipróbáltuk a nagyobb játszóteret is. Innen már sírva mentünk haza... Mert Luca még maradt és kipróbált volna mindent, ám Máté már nagyon nyűgös volt.

Holnap már nem megyünk sehová, tanulunk, foglalkozunk, festünk, buborékot fújunk, legózunk, társasozunk, pancsolunk, stb.

Én is most érzem át a mamiság igazi felelősségét, mert addig, ameddig ott vannak a szülők is, valóban csak kényeztetjük, szeretjük az unokát, de ha nincsenek ott, akkor bizony a felelősség is a miénk.

S most értettem meg, hogy a mamisághoz is fel kell nőni, át kell érezni minden rezdülését, örömét, de fájdalmát is.

S még itt sem tudok semmit sem félgőzzel csinálni. Hagyhatnám, hogy egész nap csak ellegyenek, - lesz ilyen is - , de most szeretném, ha a vidéket más szemmel látnák egy kicsit, és a gyökereiket is.

Az én életemből kimaradt az a bizonyos csodálatos nagymamai szeretet is. Nem ismertem meg... lánynak születni egy szegény paraszti családba, ahol volt már két fiú is, csak azt éreztem mindig, hogy nem örültek nekem.

A mai gyerekek már mások... de ezt már anyum nem érti meg... most hallgatom minden nap eleget, hogy régen nem volt így meg úgy, sem én, sem az én gyerekeim nem viselkedtek így, nem tettek volna meg ezt vagy azt... Biztos így is volt, de már más világ van, és a gyerekek is másak... Bizony nehéz mindent megfelelően kezelni... néha az én türelmem is késélen táncol... de örömmel látom, hogy amitől féltem, hogy 2 nap múlva haza kell majd vinnem őket, nem így lett.