„NE MARADJ EGYEDÜL!”

Már eddig is sokan mondták nekem, hogy ne maradjak egyedül, ám most anyum halála után nincs nap, hogy valaki ne emlékeztetne erre.

Ez egy nehéz téma, kerülgetem már egy ideje. Sokan vagyunk ötvenesek, akik egyedül vagyunk. S ez a hatvanasokra is igaz.

Nem az a fajta vagyok, és még sokan nem, akik elhagyják magukat, és csak élik az életet.

Én folyton megújulok, újakat próbálok ki, igyekszem változni, változtatni, új ismereteket, tapasztalatokat szerezni. Új célokat tűzök ki, és merek nagyokat álmodni, s igyekszem meg is valósítani őket. Az én életemben is vannak jobb és rosszabb időszakok, sok mindent megtapasztaltam már.

42 éves koromig nem láttam a világból semmit, bár 34 éves koromtól már kezdtem érezni, hogy változtatni kell.

Egy szegény palóc paraszti családba születtem bele lánynak, ahol a nő nem igazán számított. Azt nevelték belém, hogy az én dolgom az, hogy kiszolgáljam az uram, gyerekeket szüljek, neveljem őket, ellássam a háztartást, és a fakanál és a kapa legyen az eszközöm hátralévő életemben. Megannyi megaláztatás ért már gyerekkoromban is, és minden elnyomás ellenére lázadoztam az ellen, hogy nekem ilyen életem legyen.

Belemenekültem egy házasságba 20 évesen, abban bízva, hogy megváltozik az életem. A házasságban azonban tovább rombolták az önbizalmam. „Nem vagy te jó se nőnek, se szeretőnek, se anyának, se feleségnek.” Mivel nem volt más férfi az életemben, én ezt egy idő után el is hittem.

De a belsőm lázadozott, s olyan helyzeteket, lehetőségeket hozott a sors az utamba, hogy rájöttem, mennyi mindenhez értek, s hogy nem volt igazuk sem a felmenőimnek, sem pedig a férjemnek. 42 éves koromban, 21 év házasság után kiléptem a kapcsolatból, és a körém épített gátakat, falakat szakaszonként romboltam le. Folyamatosan képeztem magam, még 45 évesen a főiskolát is befejeztem, s így lettem elsőgenerációs értelmiségi.

A válás után jöttek férfiak is az utamba, s egy idő után már kerestem is őket, mert hinni akartam abban, hogy nem minden férfi olyan, mint az ex volt. Lettek is tapasztalatok, s lett egy új kapcsolatom is.

Karmikus adósság

A reiki mesterem azonban már 2006-ban megmondta, hogy nekem karmikus adósságom van a férfiak felé. Vívom velük a „harcomat”. Egy 7 éves kapcsolat után, mely 2014 januárjában ért véget, két évig ismét nem foglalkoztam a témával, de 2016 óta ismét hatalmas űrt érzek magamban, s ez a hiányérzet ismét arra ösztökélt, hogy ismerkedjem férfiakkal.

Valamelyik életemben nagyon rosszat követhettem el az erősebbik nem ellen, mert most bármennyire is jó ember vagyok, csak rosszat tapasztalok.

El vagyok én egyedül is, s megtalálok egy rakás pótcselekvést is, ha arról van szó, hogy ne foglalkozzam ezzel a témával. Belül azonban tudom, hogy az ember, társas lény. S pontosan átérzem azt is, milyen az, ha bizonyos élethelyzeteket nem egyedül él meg az ember. Nem egyedül örül, nem egyedül szomorkodik, mert van mellette valaki, aki megérti, és együtt érez vele jóban-rosszban.

2018-ban volt 7 randim. Ebből kettőnél én voltam, aki nem akart újra találkozni. 1 semleges volt, nem érdekelt, hogy találkozunk-e újra, de 4-ből azonban lehetett volna több is. Ezek az események is tovább rombolták az önbizalmam, és persze tükörbe nézettek, hogy mit csinálok rosszul. Mert ha könnyen engedek, az sem jó, ha nem engedek az sem jó, ha önmagamat adom az sem jó, ha keveset kommunikálok, az sem jó, ha többet, az sem jó. Nyílt lapokkal játszom, őszintén megmondom, mit akarok, s nem vagyok sem hisztis, sem zaklató típus.

Bármit próbáltam, majd minden esetben úgy jártam, hogy a férfiak szó nélkül tűntek el. Ez nem véletlen. S az is igaz, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

A férfiak taktikáznak, játszmákat játszanak, (sajnos a nők nagy része is), s számos rossz tapasztalat után el sem hiszik, hogy vannak nők, akik mások, mint akikkel korábban dolguk volt.

A férfiak agyával kell gondolkodni!

Mindig jobban kijöttem a férfiakkal, több férfi barátom volt, mint nő, és sok mindenre megtanítottak, de ezek szerint most nagyot változott a világ, és már a férfiak is másképp gondolkoznak, mint régebben.

Ha tényleg nem akarok egyedül maradni, s miért akarnék, akkor ismét meg kell tanulnom a mai férfiak agyával gondolkodni. De megéri? Nem tudom.

Spiritualitás

Most ismét visszafordultam a spirituális utam felé. Képzem magam és gyakorlom a meditációt. Meg kellett értenem, miért jött ennyi próbatétel egyszerre az életembe.

Az utolsó randi után átéltem egy csalódást augusztus végén. Mert bár nehezen engedtem, de egy idő után mégis megnyíltam, ébredtek érzések is, és nehéz volt elfogadnom, hogy végre egy olyan pasi jött az utamba, akit minden téren el tudtam volna fogadni, s azt éreztette velem, hogy ő is – mégis szó nélkül tűnt el. Utána következett anyum halála, a sok kis szerencsétlen történés, most pedig az a helyzet is előállt, hogy ismét munkát kell keresnem 58 évesen, és hogy elárverezik a házamat. Ez bizony jó 2 hónapon belül nem kevés feladat, megélés elé állított.

Hiszek a mottómban, hogy „Semmi sem történik véletlenül!”, tehát ezek a megpróbáltatások most okkal jöttek az utamba. S ha igaz, hogy minden történés, tapasztalás, tanulás, ami az utunkba jön, a saját döntéseink következménye, akkor nem lehet kitérni előlük.

24 éve annak, hogy elindultam a spirituális fejlődés útján, s bár nekem nagy „képességeim” nincsenek, sok mindent megtanultam, megtapasztaltam, és azt hiszem az elmúlt hetek megértették velem, hogy sikerült kilépnem a körforgásból, s ahhoz, hogy magasabbra tudjak emelkedni, rezgésszintet ugrani, ahhoz előbb meg kell élnem a saját „poklomat” itt a Földön.

Ez az út bizony magányos út, mert még sokan nem értik, amiket megélek, sőt le is írok. Mert ez is feladatom, hogy megosszam másokkal nemcsak a gondolataimat, hanem a saját megéléseimet, tapasztalataimat is. Fontos, hogy a fény útján menjünk, mert a jelenlegi világban a sötét oldal is nagyon próbálkozik.

Ne maradj egyedül!

Nem szeretnék. Sőt az elmúlt napokban olyan megéléseim voltak, mint mikor a Reiki 1-es beavatást kaptam 12 évvel ezelőtt. Szó szerint azt éreztem, hogy egyedül állok a világban, mint egy porszem. Hiába tudtam azt, hogy nem vagyok egyedül, ez egy olyan megélés volt, amit megint át kellett élni.

Ne maradj egyedül! Mondom én is magamban, de belül most azt érzem, hogy ezeket a megpróbáltatásokat egyedül kell megélnem, megoldanom. Pedig sokkal könnyebb lenne, ha nem lennék egyedül.

Önismeret, önfejlesztés.

Egyszerre két internetes tanfolyamot is végzek, részben hogy jobban megismerjem a férfiak gondolkodását, részben, hogy jobban megértsem a jelenlegi helyzetemet, s hogy még pontosabban lássam, mit is kell tennem. Legfőképpen pedig azért, hogy magamat fejlesszem, s ha megélem több aspektusomat is, tanuljak végre belőlük.

Most a mélyponton vagyok, innen ismét felfelé fogok majd menni. S ha majd alakul az életem, akkor most megígérem magamnak, hogy kerülni fogom a projekt férfiakat, a bunkókat és a lúzereket is, mert ahhoz nagy tehetségem volt, hogy ezeket vonzottam be eddig. Mindig azt gondoltam, hogy ha törődöm velük, segítek nekik talpra állni, új céljaik lesznek, az életük jobb lesz, ami legtöbbször így is lett, de megtapasztaltam keményen, hogy ezt senki sem köszöni meg, sőt…

2010 volt az az év, amikor verseket is írtam, elég sokat. Sosem szerettem annyira a verseket, nem is nagyon olvastam, de egy Irodalmi Klub hatására, én is kipróbáltam. Sok amatőr írogató társam el sem hitte, hogy én még nem írtam verseket, pedig nem. Viszont ez az időszak valamiért olyan verseket is íratott velem, amik lehangolóak, mégis minden versemben ott volt a remény szikrája. 2010-ben éltük egy idegen országban, távol minden biztonságtól, a válság folyamatosan mélyülő időszakát, ami nem csak a megélhetésünkre, de a fizikai, lelki, szellemi énünkre is hatással volt. Most ez a versem kívánkozik ide. Biztos ez sem véletlen, mivel ezek a versek úgy születtek, mintha diktálták volna őket. Sosem volt képességem a nagy rímeléshez, ezért főleg szonetteket, haikukat és képverseket követtem el, de egy-két verset írtam a szabad versek közé is.